Az Európai Bizottság tavaly december 2-án váratlanul közölte, hogy lezárja Németországgal szemben azt a kötelezettségszegési eljárást, melyet a német alkotmánybíróságnak a 2020. május 5-i ítéletével kapcsolatban indított. Emlékezetes, a legfőbb taláros testület az Európai Központi Bank és az Európai Bíróság egy-egy döntésével kapcsolatban megállapította, hogy az uniós szervek a kompetenciájuk túllépésével jártak el, ezért megfosztotta azokat a németországi joghatásaitól és megtiltotta azok hazai alkalmazását. Ezzel lényegében az uniós jog abszolút elsőbbsége elvének a német alkotmányos jogrend feletti érvényesülését iktatta ki, ami akkor óriási tiltakozáshoz vezetett az EU intézményei részéről.
Azonnal reagált az Európai Bizottság és a bíróság is, előbbi annak a félelmének hangot adva, hogy „a német alkotmánybíróság ítélete komoly precedenst teremt mind a német alkotmánybíróság jövőbeli gyakorlata, mind más tagállamok legfelsőbb bíróságai és alkotmánybíróságai tekintetében”. Éppen ezért a bizottság, élve a lehetőségével, kötelezettségszegési eljárást indított Németország ellen, a médiát pedig elárasztották az EU-s jogrend felsőbbrendűségének megszűnése miatt aggódó cikkek, sűrűn emlegetve a magyar és a lengyel alkotmánybíróságok veszélyes szuverenista hozzáállását is. Mi történt ilyen kardcsörtető előzmények után, ami a bizottságot mégis a kötelezettségszegési eljárás hirtelen leállítására vezette? Egy egészen elképesztő dolog, ami csak az erről szóló sajtóközleményből vált a nyilvánosság előtt ismertté.
Eszerint a bizottsági procedúra megszüntetésére az adott okot, hogy a német kormány augusztusban nem nyilvános írásbeli nyilatkozatot intézett a bizottsághoz, melyben Németország nevében „igen határozott kötelezettségvállalásokat tett”. Amellett, hogy elismerte az uniós jog abszolút elsőbbségét, valamint az Európai Bíróság határozatainak feltétlen kötelező erejét, olyan hivatalos kijelentésre ragadtatta magát, amit kérdéses, hogy egy szuverén, alkotmányos állam kormánya egyáltalán megtehet-e. Ugyanis országa képviseletében kinyilvánította azt, hogy az uniós intézmények jogi aktusainak jogszerűsége nem képezheti a hazai alkotmányossági panaszok német bíróságok előtti vizsgálatának tárgyát, továbbá tagállami kötelezettséget vállalt arra, hogy „minden rendelkezésére álló eszközt felhasznál” annak érdekében, hogy a jövőben elkerülje a saját tagállami alkotmánybírósága ilyen döntéseinek megismétlését, és „e tekintetben aktív szerepet vállal”.
A bizottsági sajtóközleményből tehát az derült ki, hogy a levelet jegyző Merkel-kormány a saját országa alkotmányos jogrendjének védelmére rendelt Német Szövetségi Alkotmánybírósággal szemben foglalt állást az EU feltétel nélküli jogalkotási és jogalkalmazási felsőbbrendűsége mellett. Ezenfelül Németország írásban tette kétségessé saját jogállami működését akkor, amikor kifejezte azt az elkötelezettségét, hogy a szövetségi kormányzat minden rendelkezésre álló eszközzel aktív befolyást fog gyakorolni a tagállami alkotmány védelmét ellátó bírói testületre az uniós intézmények döntéseinek érinthetetlen érvényesülése érdekében – akár az alkotmány ellenében is. Ez deklaráltan a Német Szövetségi Alkotmánybíróság függetlenségének a megsértésére, döntéshozatalának az uniós elvárásokat előnyben részesítő kormánypolitika alá rendelésére irányuló törekvés. Az már elsősorban a német jogásztársadalom immunrendszerének a működésén múlik, hogy az alkotmányos önrendelkezési jog feladását, valamint a bírói autonómia politikai korlátozása iránti feltétlen készséget kifejező hivatalos dokumentumnak lesz-e hazai következménye.
Az EU működése szempontjából azonban hatalmas ellentmondás, hogy amíg Magyarországgal és Lengyelországgal szemben szankciós eljárások lefolytatásának indokául szolgál a bírói függetlenség megsértésének már csak a feltételezése is, addig Németország esetében az erre irányuló kifejezett kormányzati kötelezettségvállalást éppenséggel egy folyamatban lévő jogi eljárás megszüntetésével jutalmazzák. Értelemszerűen nem egyeztethető össze az uniós alapértékként számontartott jogállamisággal az, hogy ha a tagállami bíróságok független döntéseinek politikai befolyásolása az EU érdekét szolgálja, akkor az nemhogy nem kifogásolható, de kifejezetten kívánatos és támogatott is a brüsszeli hatalmi központ részéről. Nyilvánvalóan nem szolgálja az EU demokratikus működésébe vetett bizalmat, hogy éppen az uniós alapszerződés jogállamisági előírásának betartatásáért felelős intézmény az, amely saját maga hitelesíti és előnyös elbánásban részesíti a bírói függetlenség csorbítására irányuló kormányzati elköteleződést – csak azért, mert azt a brüsszeli hatalmi érdekek akadálytalan érvényesülése céljából vállalja az érintett tagállam.
Ezzel szintet lépett az Európai Bizottság a jogállamisággal kapcsolatos eddigi képmutató és visszaélésszerű gyakorlatához képest is.
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
