Európában több, köztük néhány baráti kormány sem ért egyet a józan, mérsékelt, szerintük „puha” magyar állásponttal, és keményebb – köztük katonai – lépéseket akarnak megtenni Oroszországgal szemben. A NATO-külügyminiszterek azonban (két hete) felelősen úgy döntöttek, hogy a katonai szövetség nem akar háborút Oroszországgal, ezért – az ukrán kormány ismételt sürgetése ellenére – nem küld csapatokat Ukrajna területére és nem kíván repüléstilalmi övezetet létrehozni Ukrajna felett. Ez ugyanis akár a harmadik világháborúhoz vezethet, amelyben nemcsak Ukrajna és Oroszország, de egész Európa is veszítene.

Felmérések szerint a magyarok túlnyomó többsége szerint Magyarországnak ki kell maradnia az orosz–ukrán háborúból, ezért egyetért a miniszterelnökkel abban, hogy ebben a helyzetben stratégiai türelemre és stratégiai nyugalomra van szükség – ami a kormány részéről igen, a baloldal részéről viszont sajnos egyáltalán nem tapasztalható.

A mostani helyzet józan megítéléséhez és felelős kezeléséhez az első és a második világháborúba való belesodródásunk is tanulsággal szolgálhat. Érdemes emlékeztetni arra, hogy az 1914. június 28-i szarajevói merényletet, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége szerb terroristák általi meggyilkolását követően az Osztrák–Magyar Monarchia felelős tényezői közül egyedül gróf Tisza István ma­gyar miniszterelnök volt az, aki megpróbálta a háborút meg­akadályozni. Ferenc József császár és király – egyben a legfőbb hadúr – a Monarchia osztrák és szláv nemzetiségű politikai és katonai vezetőinek támogatásával, a német császár és hadvezetés biztatására, sőt sürgetésére gyorsan eldöntötte, hogy olyan ultimátumot intéz Szerbiához, amelynek várható nem teljesítése háborúhoz vezet. Amikor négy hét múlva az osztrák–magyar hadüzenet – a szerb és a szerbeket bátorító orosz kormány magatartása miatt – elkerülhetetlenné vált, Tisza beadta a derekát, de kikötötte, hogy mivel részünkről önvédelmi háborúról lehet csak szó, a Monarchia győzelem esetén sem gondol szerb területek annexiójára. Ha a nagyhatalmak (főként Orosz-, Német- és Franciaország) jobban akarták volna a háborúnál a békét, akkor a szarajevói merénylet is csupán egy maradt volna a sok hasonló közül: tragikus, ám felejthető incidens. Magyarország háborúba rángatása és a Monarchia veresége pedig oda vezetett, hogy a győztes hatalmak feldarabolták ezeréves országunkat, elszakították területének több mint kétharmadát, népességének majdnem kétharmadát, ezen belül minden harmadik magyart. A kivéreztetett és kifosztott csonka Magyarországtól pedig megvonták az életben maradás szinte összes feltételét.

Érthető, hogy az igazságtalan és elfogadhatatlan trianoni diktátum etnikai revíziója az egész magyar nemzet jogos vágya volt. Ezt azonban nem háborúval, hanem lehetőleg békés, diplomáciai eszközökkel kívánta elérni a magyar politika, s a számunkra kedvezővé váló nemzetközi körülmények ügyes kihasználásával 1938–1941 között jelentős terület- és népességgyarapodásokat ért el a revíziós politika. Magyarország – a „fegyveres semlegesség” Teleki-féle elve alapján – majd két évig ki tudott maradni az 1939. szeptember 1-jén kitört második világháborúból, amelybe végül a szövetséges Német Birodalom rángatta bele előbb a Jugoszlávia elleni hadjáratban való, bár korlátozott részvétellel, majd igazából a Szovjet­unió 1941. június 22-i német megtámadását követően. 1914 utáni másodszori hadba lépésünknek iszonyatos anyagi és vérveszteség, hazánk totális veresége, könyörtelen megbüntetése és csaknem fél évszázados megszállása, gyarmatosítása lett a következménye.

A történelemből megtanultuk, hogy az első és a második világháborúba is a nagyhatalmak rángatták bele Magyarországot, és végül velünk fizettették meg a legnagyobb árat. Most, miközben egyes vágyvezérelt, a saját pecsenyéjüket sütögető hazai és külföldi bajkeverők már a harmadik világháborúnak nevezik az orosz–ukrán konfliktust, Orbán Viktor március 15-i ünnepi beszédében joggal utalt rá, hogy ezen a tájon a háborúkat soha nem a mi érdekünkben vívják, és úgy szokott lenni, hogy akárki győz, mi rajtavesztünk. Közép-Európa csak egy sakktábla a nagyhatalmak számára, Magyarország is csak egy bábu, s hol az egyik akar minket a frontvonalba tolni, hol a másik. A mi érdekünk az, hogy „ne legyünk gyalogáldozat valaki más háborújában. Ebben a háborúban mi semmit se nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk”.

Nyilvánvalóan létkérdés, hogy ebből a háborúból ki kell maradnunk! Ám a mindenre alkalmatlan, de mindenre képes katyvaszbaloldal magyar katonákat és fegyvereket akar küldeni a frontvonalba, ezáltal katonai célponttá tenné az itthoni és a kárpátaljai magyarokat is. Ezért a két hét múlva esedékes parlamenti választásnak már az a legfőbb tétje, hogy a békepárti jobboldal vagy a háborús baloldal kormányozza-e Magyarországot április 3-a után. Orbán Viktor szavaival: „aki a békére és a biztonságra szavaz, az a Fideszre szavaz”.

Borítókép: Orosz lövedék becsapódása egy lakóházba a dél-ukrajnai Mariupolban 2022. március 11-én (Fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka)