A kormányzati médiafölény egy olyan unásig ismételt állítás, amit hely hiányában itt tételesen nem tudunk cáfolni, mivel az összes ellenzéki audiovizuális, nyomtatott és online sajtótermék felsorolása túlfeszítené jelen írás kereteit. Azonban bárki utánaszámolhat: Magyarországon számtalan ilyen médium működik háborítatlanul, amelyek mindegyikéhez városon és falun egyaránt hozzá lehet férni. És akkor még nem szóltunk a milliók által látogatott és aktívan használt, a baloldali vélemények által dominált közösségi platformokról, ahonnan időről időre letiltanak jobboldali tartalmakat, személyeket, szervezeteket.

Azt, hogy az ellenzéki tartalmak ne jutnának el a szavazókhoz, az ellenzéki szavazatszámlálóként a vidéki politikai világra rácsodálkozó Mérő László így kommentálta: „Sárazsadányban például 25-30 százalék ellenzéki szavazat volt. Az országban nagyjából ez volt a helyzet. Tudod, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy nem igaz, hogy csak az M1 és csak a Fidesz-propaganda hallatszik Sárazsadányban. Nem az volt a baj, hogy csak az látszik és csak az hallatszik, hanem az, hogy nem volt olyan mondanivalójuk a többieknek, amivel meggyőzték volna őket.” Az úgynevezett médiafölény, illetve a kormánypárti média által elbutított szavazók mítoszát akaratán kívül cáfolta a nem éppen kormánypártiságáról elhíresült Vásárhelyi Mária is, akinek korábban még az volt a problémája, hogy ellenzéki közszereplők nem jutnak szereplési lehetőséghez a közmédiában. Amikor aztán – néhány nappal ezelőtt – a közmédia nyitott az ellenzék felé, azt találta írni, hogy „az MTV ilyen jellegű műsorait lényegében senki nem nézi”.

A kormánypropaganda által egyoldalúan befolyásolt és fideszes szavazógéppé transzformált választók feltételezése nem más, mint a megszokott liberális felsőbbrendűség megnyilvánulása, amely nem hiszi el, hogy a jobboldalra szavazó polgárok is több helyről, többféle információhoz jutnak, és ezeket – ki-ki a maga szintjén – elemezve és összevetve hozzák meg döntésüket. Ugyanezt, tehát a szavazók lenézését és a valóságismeret hiányát tükrözi a fideszes polgármesterek és fideszes vállalkozók által megfélemlített és befolyásolt közmunkások és munkavállalók képe is. A valóságban nincs olyan, hogy egy polgármester vagy egy munkáltató megmondja, hogy kire kell szavazni.

Az más kérdés, hogy közéleti kérdésekben (is) mindenki képviseli a saját véleményét, sőt – horribile dictu! – egyik ember megpróbálja meggyőzni a másikat a saját álláspontjának helyességéről – akár munkahelyen belül is. Ez azonban egyrészt munkáltatói–munkavállalói viszonyban sokkal ritkább annál, mint amit a vásárhelyimá­riák feltételeznek (látszik, hogy sem a munka világát, sem a falusi világot nem ismerik), hiszen minden munkáltatónak és munkahelyi főnöknek – beleértve a közmunkások főnökét is – az elsődleges gondja, hogy a feladatok megfelelően el legyenek végezve, és ezt egyetlen munkáltató vagy munkahelyi főnök sem áldozza fel a politikai nézetkülönbségek oltárán. Másrészt egyáltalán nem evidens, hogy egy alkalmazott a főnökének tetsző módon szavaz (lásd a szavazófülke magánya).

Vagyis összefoglalva: a fideszes médiafölény, a kormány üzenetein kívül mással el nem ért, tudatlan szavazó képe nem más, mint egy liberális hazugságmítosz. Ugyanúgy, ahogyan a plakátdominancia is. Lehet, hogy több volt a kormánypárti plakát, mint az ellenzéki, de nem tudni, honnan vette Márki-Zay Péter azon állítását, mely szerint a Fidesznek tizenháromszor több plakáthelye volt, mint az ellenzéknek. Az országban nyitott szemmel járva ezt a kijelentést a tapasztalat nem támasztotta alá. Márki-Zay Péter állításával ellentétben mindenhol jól láthatók voltak az ellenzéki jelöltek és az ellenzéki üzenetek.

Tekintsük ezek után a választási rendszert, amelyet baloldalról négy kritika szokott érni: az aránytalanság, a választás egyfordulós jellege, az egyéni választói körzetek határainak Fidesz számára kedvező meghúzása és a túlnyomó többségben a Fideszre szavazó határon túli magyar állampolgárok szavazati joga.

Ami az aránytalanságot illeti, a jelenlegi választási törvény nem eredményez aránytalanabb helyzetet, mint a 2010 előtti, amely választási törvénnyel az ellenzéknek nem volt problémája. Az idei választásokon a Fidesz–KDNP a pártlistára érvényesen leadott szavazatok 54,1 százalékával a parlamenti mandátumok 67,8 százalékát szerezte meg. Összehasonlításképpen: az 1994. évi országgyűlési választásokon győztes MSZP és SZDSZ a listás szavazatok 49,9 százalékával a parlamenti mandátumok 72 százalékát szerezte meg. Vagyis a korábbi választási törvénnyel a jelenleginél aránytalanabb helyzet állt volna elő. Ha pedig ugyanez a választási eredmény a brit vagy az amerikai rendszerben lenne átfordítva mandátumszámmá, akkor a Fidesz–KDNP-nek ma 82 százalékos parlamenti többsége lenne – mégsem halljuk soha, hogy a brit vagy az amerikai választási rendszer antidemokratikus lenne!

Az sem jelenthető ki, hogy valódi demokrácia egyfordulós választási rendszerben nem, csak kétfordulós rendszerben létezhet. Mindkét rendszerre vannak példák, a csak egyéni választókerületekkel dolgozó brit és amerikai választási rendszer mellett egyfordulós például a listás szavazást is alkalmazó német vagy a zömében listás szavazatokon alapuló olasz választási rendszer. A nemzetközi példák azt mutatják, hogy az egyfordulós rendszereket alkalmazó országokban – a magyarnál sokkal aránytalanabb választási rendszerek esetén is – a kormányok váltják egymást, szó sincs arról, hogy a választási rendszer ezen attribútumai bebetonoznák egy párt folytonos kormányzását.

Ami az egyéni választókerületek határainak a Fidesz számára kedvező megállapítását illeti, ez nehezen értelmezhető egy olyan helyzetben, amikor az ország szinte teljes területe narancssárga – már négy választás óta. Nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetne úgy meghúzni a határokat – a területi egybefüggés és az azonos számú választópolgár elveit nem figyelmen kívül hagyva –, hogy az a jelenlegitől gyökeresen eltérő eredményhez vezessen.

Végezetül, a határon túli szavazatok tekintetében a rendszer valóban igazságtalan – csak nem úgy, ahogyan azt a baloldal állítja. Míg a csonka-Magyarország területén élő tízmillió magyar állampolgár 197-198 mandátum sorsáról dönt, addig az egymillió főnyi, határon túli magyar állampolgár mindössze egy képviselőt juttat a Parlamentbe. Éppen ezért időszerű a választási rendszer olyan jellegű reformja, ami biztosítja, hogy az elszakított országrészekben élő magyar állampolgárok a szám­arányuknak megfelelő képviselőt küldjenek a magyar Országgyűlésbe.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a magyar nyilvánosság és választási rendszer fair, az semmilyen tekintetben nem torzít, a pálya nem lejt. Egyszerűen arról van szó, hogy a híres liberális szürkeállomány a rajtvonalra sem bír felállni a Fidesz sikeres kormányzása és kommunikációja mellett. Reméljük, ez még jó sokáig így is fog maradni!

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Márki-Zay Péter és Karácsony Gergely (Fotó: Mirkó István)