Több héttel a méretes választási zakó után a baloldal még mindig nem tudja megmagyarázni, hogy mi történt valójában. Pedig lenne rá igény, hiszen naponta hívják be őket az ATV stúdiójába, ahol magyarázatot várnak tőlük. A választások előtt már hónapokkal bekészített mentegetőzés – a brutális fideszes választási csalás – nem alkalmazható, hiszen a várt, néhány százalékos hátrány helyett olyan mértékű vereséget szenvedtek el, amiről még a leg­elvetemültebb baloldaliak sem hinnék el, hogy választási csalásnak köszönhető. Ráadásul a több mint húszezer ellenzéki szavazatszámláló beszámolói tételesen cáfolják, hogy történt volna csalás.

Mi persze eddig is tudtuk, hogy ebben a rendszerben gyakorlatilag nem lehet választási csalást elkövetni, aminek számtalan oka van. Például az, hogy Magyarországon – szemben az Amerikai Egyesült Államokkal, ahol nincs egységes szavazási rendszer – mindenhol egyforma szabályok alapján szavazunk azután, hogy érvényes személyi igazolvánnyal és lakcímkártyával azonosítottuk magunkat; és ki van zárva annak a lehetősége, hogy valaki kétszer szavazzon. Ezenkívül a szavazás a szavazófülke magányában minden befolyásolástól mentesen történik. És minden szavazókörben egyrészt köztisztviselők és helyi köztiszteletnek örvendő személyek őrködnek a választás tisztasága felett, másrészt egész nap különböző pártállású delegáltak figyelik egymást árgus szemekkel; a nap végén pedig ezek a köztisztviselők és delegáltak számolják meg a szavazatokat – többször is. Mindenesetre örülünk, hogy az április 3-i tapasztalatok alapján mindezt már a baloldali kemény mag is látja.

Éppen ezért a választási csalás narratíváját kezdi felváltani egy finomabb narratíva a brutális kormányzati média- és plakátfölényről, a helyi fideszes elittől függő, megtévesztett és/vagy megfélemlített szavazókról, a Fidesznek kedvező választási rendszerről, a Fidesz felé lejtő pályáról, a manipulált választásokról, összességében a nem tiszta és nem szabad választásról. Ez azonban éppúgy nélkülözi valóságalapot, ahogyan a választási csalás prekoncepciója is.

A kormányzati médiafölény egy olyan unásig ismételt állítás, amit hely hiányában itt tételesen nem tudunk cáfolni, mivel az összes ellenzéki audiovizuális, nyomtatott és online sajtótermék felsorolása túlfeszítené jelen írás kereteit. Azonban bárki utánaszámolhat: Magyarországon számtalan ilyen médium működik háborítatlanul, amelyek mindegyikéhez városon és falun egyaránt hozzá lehet férni. És akkor még nem szóltunk a milliók által látogatott és aktívan használt, a baloldali vélemények által dominált közösségi platformokról, ahonnan időről időre letiltanak jobboldali tartalmakat, személyeket, szervezeteket.

Azt, hogy az ellenzéki tartalmak ne jutnának el a szavazókhoz, az ellenzéki szavazatszámlálóként a vidéki politikai világra rácsodálkozó Mérő László így kommentálta: „Sárazsadányban például 25-30 százalék ellenzéki szavazat volt. Az országban nagyjából ez volt a helyzet. Tudod, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy nem igaz, hogy csak az M1 és csak a Fidesz-propaganda hallatszik Sárazsadányban. Nem az volt a baj, hogy csak az látszik és csak az hallatszik, hanem az, hogy nem volt olyan mondanivalójuk a többieknek, amivel meggyőzték volna őket.” Az úgynevezett médiafölény, illetve a kormánypárti média által elbutított szavazók mítoszát akaratán kívül cáfolta a nem éppen kormánypártiságáról elhíresült Vásárhelyi Mária is, akinek korábban még az volt a problémája, hogy ellenzéki közszereplők nem jutnak szereplési lehetőséghez a közmédiában. Amikor aztán – néhány nappal ezelőtt – a közmédia nyitott az ellenzék felé, azt találta írni, hogy „az MTV ilyen jellegű műsorait lényegében senki nem nézi”.

A kormánypropaganda által egyoldalúan befolyásolt és fideszes szavazógéppé transzformált választók feltételezése nem más, mint a megszokott liberális felsőbbrendűség megnyilvánulása, amely nem hiszi el, hogy a jobboldalra szavazó polgárok is több helyről, többféle információhoz jutnak, és ezeket – ki-ki a maga szintjén – elemezve és összevetve hozzák meg döntésüket. Ugyanezt, tehát a szavazók lenézését és a valóságismeret hiányát tükrözi a fideszes polgármesterek és fideszes vállalkozók által megfélemlített és befolyásolt közmunkások és munkavállalók képe is. A valóságban nincs olyan, hogy egy polgármester vagy egy munkáltató megmondja, hogy kire kell szavazni.

Az más kérdés, hogy közéleti kérdésekben (is) mindenki képviseli a saját véleményét, sőt – horribile dictu! – egyik ember megpróbálja meggyőzni a másikat a saját álláspontjának helyességéről – akár munkahelyen belül is. Ez azonban egyrészt munkáltatói–munkavállalói viszonyban sokkal ritkább annál, mint amit a vásárhelyimá­riák feltételeznek (látszik, hogy sem a munka világát, sem a falusi világot nem ismerik), hiszen minden munkáltatónak és munkahelyi főnöknek – beleértve a közmunkások főnökét is – az elsődleges gondja, hogy a feladatok megfelelően el legyenek végezve, és ezt egyetlen munkáltató vagy munkahelyi főnök sem áldozza fel a politikai nézetkülönbségek oltárán. Másrészt egyáltalán nem evidens, hogy egy alkalmazott a főnökének tetsző módon szavaz (lásd a szavazófülke magánya).

Vagyis összefoglalva: a fideszes médiafölény, a kormány üzenetein kívül mással el nem ért, tudatlan szavazó képe nem más, mint egy liberális hazugságmítosz. Ugyanúgy, ahogyan a plakátdominancia is. Lehet, hogy több volt a kormánypárti plakát, mint az ellenzéki, de nem tudni, honnan vette Márki-Zay Péter azon állítását, mely szerint a Fidesznek tizenháromszor több plakáthelye volt, mint az ellenzéknek. Az országban nyitott szemmel járva ezt a kijelentést a tapasztalat nem támasztotta alá. Márki-Zay Péter állításával ellentétben mindenhol jól láthatók voltak az ellenzéki jelöltek és az ellenzéki üzenetek.

Tekintsük ezek után a választási rendszert, amelyet baloldalról négy kritika szokott érni: az aránytalanság, a választás egyfordulós jellege, az egyéni választói körzetek határainak Fidesz számára kedvező meghúzása és a túlnyomó többségben a Fideszre szavazó határon túli magyar állampolgárok szavazati joga.