Fiatal újságíróként jegyzetfüzettel a zsebemben én is oda igyekeztem. A buszról a dombsor alján lehetett leszállni. Sokan voltunk. A gerincre „egygépkocsis”, kanyargós földút vezetett. Szép számmal kaptattunk fölfelé. Köztünk jó néhány gyerek. Párjuk karjára támaszkodva várandós anyukák is jöttek, egy-két gyermeket gardírozva. Szólongatták az elcsatangolókat, s aggódva lesték a nyugatról sötétlő felhőket.
Jól sejtették a rosszat: néhány súlyos csepp után lassan, megátalkodottan hullani kezdett az égi áldás. Az apák karjukra emelték poroszkáló csemetéiket, és meggyorsították lépteiket. A dűlőúton lefelé erekben folyt az esővíz. Árral szemben, sárban igyekeztünk a menekvést ígérő Cs.-völgy sátrai felé.
Az esőcseppek egyhangú kopogását autótülkölés törte meg. Hátunk mögül fekete Volga gépkocsi villogtatta reflektorát. Lépésben tudott csak haladni. Csúszott a sár, s az ünneplők – különösen a gyerekkel haladók – csak lassan húzódtak a földút szélére.
Az autó közeledtére megörültem. Végre valaki tud segíteni azon a három-négy várandós anyukán, akik mellettem, mögöttem csúszkáltak a sárban. Összeszedi őket – akár két fordulóval is, és egy-két perc alatt célba ér velük. Ám a fekete Volga birtokosa ezt nem így gondolta.
Az autó komótosan elhúzott a félreszorított emberek mellett, így mellettem is. Benéztem az ablakán. A sofőr mögött M. elvtársnak, a városi pártbizottság egyik titkárának az arcélét pillantottam meg. Nem nézett ki. Éppen feleségének magyarázott valamit. A fekete Volga eltűnt a kanyarban.