Fiatal újságíróként jegyzetfüzettel a zsebemben én is oda igyekeztem. A buszról a dombsor alján lehetett leszállni. Sokan voltunk. A gerincre „egygépkocsis”, kanyargós földút vezetett. Szép számmal kaptattunk fölfelé. Köztünk jó néhány gyerek. Párjuk karjára támaszkodva várandós anyukák is jöttek, egy-két gyermeket gardírozva. Szólongatták az elcsatangolókat, s aggódva lesték a nyugatról sötétlő felhőket. 

Jól sejtették a rosszat: néhány súlyos csepp után lassan, megátalkodottan hullani kezdett az égi áldás. Az apák karjukra emelték poroszkáló csemetéiket, és meggyorsították lépteiket. A dűlőúton lefelé erekben folyt az esővíz. Árral szemben, sárban igyekeztünk a menekvést ígérő Cs.-völgy sátrai felé. 

Az esőcseppek egyhangú kopogását autótülkölés törte meg. Hátunk mögül fekete Volga gépkocsi villogtatta reflektorát. Lépésben tudott csak haladni. Csúszott a sár, s az ünneplők – különösen a gyerekkel haladók – csak lassan húzódtak a földút szélére.

Az autó közeledtére megörültem. Végre valaki tud segíteni azon a három-négy várandós anyukán, akik mellettem, mögöttem csúszkáltak a sárban. Összeszedi őket – akár két fordulóval is, és egy-két perc alatt célba ér velük. Ám a fekete Volga birtokosa ezt nem így gondolta. 

Az autó komótosan elhúzott a félreszorított emberek mellett, így mellettem is. Benéztem az ablakán. A sofőr mögött M. elvtársnak, a városi pártbizottság egyik titkárának az arcélét pillantottam meg. Nem nézett ki. Éppen feleségének magyarázott valamit. A fekete Volga eltűnt a kanyarban. 

Néhány perc múlva ázott csapatunk is felérkezett. A Cs.-völgy egyik szélén sátrak karéja húzódott, bennük a majálishoz illő szolgáltatások sora. Aki szerencsés volt, s befért, annak fedél került a feje fölé. Forrt a vérem. A fekete Volga nyomába szegődtem. Vártam. Egy-két perc múlva kinyílt az ajtaja, és feje fölé tartott női esernyővel a városi párttitkár szállt ki belőle. 

Elvtársiasan odaköszönt a sátrak eresze alatt szorongó embereknek, s mint aki egy közülük, a helyi lacikonyhánál vett egy pár debrecenit kenyérrel, mustárral. Zsákmányával mindjárt visszafordult, s a gépkocsihoz sietett. Amikor odaért, bentről félig lecsavarták a hátsó ajtó ablakát. Egy lilásra lakkozott körmű kéz nyúlt ki a résen, s vette be az ételt. M. elvtárs még egyszer fordult, s most papírpohárba mért sört adott be az arasznyi résen. Az akció végén az ablakot gyorsan felcsavarták.

Eztán a férj elvtárs sarkon fordult, s eltűnt az egyik VIP-sátor sötétjében. Nem mozdultam. Vártam. A jegyzetfüzetet elő sem vettem. Nem csak az eső miatt. Elég volt, amit addig láttam. Vagy mégsem…? Kíváncsi voltam, hogyan ünnepli együtt a LKM vasasaival, a helyi vasutasokkal, szállítómunkásokkal, elárusítókkal „Május elsejét” a jelen lévő politikai elit. Lassan a zápor is alábbhagyott. Az ég félig kitisztult. A völgy megélénkült. 

A fekete Volga felhúzott ablakokkal úgy állt a sétálgató, beszélgető, evő-ivó emberek között, mint egy ravatal. Fél óra múlva a VIP-sátorból előbukkant M. elvtárs. Oda-odabólintgatva néhány mozgalmi ismerősének autóba szállt, s elhajtott.

Ha én ezt a szerkesztőségben elmesélem! – háborgott bennem a lélek visszafelé menet. Másnap reggel a főszerkesztővel a titkárságon futottam össze. – Na, mi történt? Mikorra készülsz el? Kapsz két hasábot. Mi történt? Mesélni kezdtem, mit akarok megírni. Nem voltunk magunkban. 

A főszerkesztő-helyettes éppen a titkárnőnek diktált valamit. Felneszelt. Főnökünk arca már az első mondatok után elkomorult. – Gyere be a szobámba! – invitált, s belépve a hátam mögött becsukta az ajtót. Végighallgatott. Az arcán előbb hitetlenkedés, majd valami szomorúságféle futott át. 

Nehézkesen íróasztala mögé huppant, s csak ennyit mondott – Hát ezt megírhatod, de magadnak.

Majd telefonért nyúlt, s egyik munkatársunkat tárcsázta: – Jani, írj délre egy május elsejeit – két hasábon! A jelszó ugyanaz.

Végül – évtizedek múltán – mégis megírtam. Nem csak a jelszót. Az „ünnepeljünk együtt” valóságát is.

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró

Borítókép: Május 1-i felvonulás Veszprémben, 1980-ban (Fotó: Fortepan/Joó Sándor)