Van az a típus – örök, már a Neander-völgyben is távolabb ült a tűztől és duzzogott, de ott legalább egy idő után elintézték –, akinek semmi sem jó. És ezt a belső nyomorúságot, sivárságot, sikertelenséget aztán kivetíti a világba, és elégedetten néz körül: „Na ugye, megmondtam! Nem én vagyok egy tehetetlen, képességtelen, ostoba se…ggfej, hanem a világ elviselhetetlen, és nem érdemel meg engem.” Vagy ahogy a régi vicc tartja:
Mi van a hipochonder sírkövére írva? Hát az, hogy »na ugye...«
Ez a típus előszeretettel hiszi magát a „fölséges Tűz csiholójának”, holott ők azok, akik az első láng fellobbanásakor elmakogták a „Legkülönb embernek”, hogy nem lesz ez így jó, mert egyrészt túl meleg, másrészt nem fér hozzá mindenki.
Van erre a típusra egy ősi magyar szó, a kocsmákban, gyárudvarokon cigarettaszünetekben, buszmegállókban várakozás közben, nyáron a Balatonnál sör mellett, de még a tanári szobákban, a nagyszünetben is ezzel a szóval foglalták össze ezt a típust. A szó „f”-vel kezdődik és „sz”-ra végződik, de újságban nem szabad leírni, így csak vélelmezni tudom, hogy kedves olvasóim kitalálják, miről is van szó. Annál is inkább remélhetem ezt, mert mint mindenkiében, így kedves olvasóim ismeretségi körében is megtalálható ez a típus. Akit mindenki utál, a családi rendezvényekre, sátoros ünnepekre vagy nem hívják meg, vagy ha mégis, akkor kerülik, mint a pestisest, egyedül hagyják, vagy nagyon hamar összevesznek vele, akkor meg sértődötten elvonul, s magában elégedetten konstatálja, hogy lám-lám, ebben is igaza volt, a család elviselhetetlen és nem érdemli meg őt.
És akkor hazamegy, és magányos, büdös odújában, viseltes, kötött mellénykéjében leül, s nekilát papírra vetni okosnak és bölcsnek vélt sorait. Például ezeket:
A többség ma orbáni ember – homo orbanicus. Szüleid és nagyszüleid egy kádári konszolidációs többségben alakították ki magukat, gyártották le őket homo kadaricusszá. Jól bírták. Szerették. A homo orbanicus a rendszerváltás és az ellen-rendszerváltás politikai, gazdasági és társadalmi csataterein nőtt fel, állandó konfliktusok, sérelmek, gyűlöletek, hideg polgárháború közepette. Ők szülték Orbánt, vagy Orbán őket? Egymást teremtették. A homo orbanicus megtanulta, hogy az uralkodó lopása tabu. A homo kadaricus magát vezette, a homo orbanicust a vezére vezényli. A homo orbanicusnak nincs családja, csak hasznos és haszontalan rokonai, nincsenek barátai, csak cimborái. Megtanulták, az egyik ember (ki)használja a másikat, nem bízik senkiben, és benne se bízik senki. A közvilág megfertőzte a magánvilágot a maga nyers, újgazdag, új-hatalmas erkölcstelen erkölcseivel. A kétezres években született unokák felnőtt korában már csak Orbán Viktor, az erő és az akarat uralkodik.
Ó, hát persze...
Ez a sok „bölcsesség” nem más, mint az unásig ismert és ismételt toposzok halmaza, amelyet ez a típus 1993 óta (akkor tagadtuk meg a részvételt a Demokratikus Charta elnevezésű moslékban), de leginkább 2010 óta ismételget monomániásan, mondogatják, kizárólag egymásnak, aztán szemlézgetik, felolvassák hangosan, sőt tartanak felolvasóesteket, színdarabokat is rendezgetnek mindebből, amiket aztán előadnak egymásnak, büdös kis pinceszínházakban, és el vannak ájulva művészetük és bátorságuk hatalmasságától, belterjes, gnóm közösségeikben újra meg újra elmantrázzák ugyanazt ugyanazok, egykorvolt „hatalmasságok”, akikre ma már senki sem kíváncsi, olyannyira jelentéktelenek, feleslegesek és unalmasak, s ezt nem bírván elviselni, olykor-olykor előugranak a nyilvánosság valamelyik viperafészkéből, és egzaltáltan elböfögik, miszerint:
Vannak a kedveltek […] A kedveltek, becsapottak, abszolút becsapottak. És vannak a […] nem tudom, a futók még, vagy nem tudom, mit csinálók még. Nem emberi élet […] Például a Fideszben azok a fiatalemberek, akik ott jó állásokat kaptak, azok egyrészt le vannak fizetve, másrészt kinyalják Orbán bácsinak a s...ggét, és mindenre azt mondják, hogy zseniális és nagyon jó.
Ó, hát persze...
És mi állunk, és nézzük döbbenten, hogyan nyalják ezek körbe-körbe egymás s…ggét 1989 óta, rendületlenül és fáradhatatlanul, akkor hozta őket össze a „vagy lábszag és Mucsa, vagy szabad demokrata többség” hazugsága és aljassága, és azóta képtelenek kiutat találni egymás alfeléből. De már nem is akarnak, már csak ezt ismerik és ezt szeretik.
De térjünk vissza egy pillanatra Mellényke, Elviselhetetlenke durcás kis dühöngésére! Arra a családdologra, tudják:
A homo orbanicusnak nincs családja, csak hasznos és haszontalan rokonai, nincsenek barátai, csak cimborái.
Nos, ez itt a belső világ és a saját valóság kivetítésének iskolapéldája! S tudják, honnan lehet tudni ezt? Mutatom!
Soros György, ezeknek a nyomorult senkiknek ikonja, szerelme, messiása, a következőket írja A lehetetlen megkísértése című könyvében, amely a nyitott társadalom dicsőítése:
A nyitott társadalom elképzelését logikusan végiggondolva, hadd próbáljam meg most leírni, hogyan nézne ki egy korlátlanul változó társadalom.
Az élet minden területén választási lehetőségek nyílnának: a személyes kapcsolatok, az eszmék és vélemények, a termelőeszközök és -anyagok, a társadalmi és gazdasági szerveződések területén.
Ilyen körülmények között az egyén foglalná el a legmagasabb polcot. A szerves társadalom tagjai tökéletes függőségben vannak. Egy korlátozottan változó társadalomban a hagyományos értékek és viszonyok még mindig kötik az emberek viselkedését: a nyitott társadalomban azonban egyetlen létező kötelék sem végleges, és az ember nemzethez, családhoz, embertársaihoz fűződő kapcsolatai kizárólag saját elhatározásától függenek. [...]