S ha mindezzel végeztünk, csak akkor olvassunk tovább:

„Patrice Lumumba gyermekei megkapták 1961-ben meggyilkolt édesapjuk egyetlen földi maradványát, egy aranyfogat. A fogat a belga külügyminisztérium ceremoniális fogadásainak helyszínén, a brüsszeli Egmont palotában egy világoskék dobozban adták át Lumumba leszármazottainak.”

Ezen a ponton szeretném felhívni a figyelmet a „világoskék doboz” kitételre, amely a maga teljességében mintegy beragyogja ezt az egészet, mint egy fényes, pulzáló csillag, úgy hirdeti a józan ész, a jóízlés és a becsület trónfosztását.

Ám ezzel koránt sincs vége a csodának:

„Patrice Lumumba a kolonializmus elleni afrikai küzdelem meghatározó alakja, a most Kongói Demokratikus Köztársaságnak nevezett Kongói Köztársaság első miniszterelnöke volt, akivel 1961-ben szeparatista harcosok és belga zsoldosok végeztek. Gyilkosai a holttestét savban oldották fel, de néhány fogát emlékként megtartották. A most visszaszolgáltatott aranytöméses fogról úgy vélik, az egyetlen földi maradványa lehet. Lumumba fia, Roland Lumumba a múlt héten azt mondta, így már lezárhatják gyászukat.”

Ezen a ponton előbb az évszámra szeretnék rámutatni. Nem, nem 1597-ben járunk, és még csak nem is 1869-ben, mondjuk, hanem 1961-ben. Nekem még két évem van hátra a megszületésig, így egy felhőn ülve, angyalkaként szemlélem a világot (drága nagymamám összefoglalása), ahol például az Egyesült Államok éppen megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, Czinege Lajos altábornagy, honvédelmi miniszter vezetésével magyar delegáció tárgyal Moszkvában, az amerikai légierő elkezdi bombázni Havannát, ám a Disznó-öbölben vége lesz a disznóságnak, faji zavargások törnek ki Alabamában, megkezdődik a berlini fal építése, Sztálin maradványait elszállítják a Lenin-mauzóleumból, és január 17-én belga zsoldosok meggyilkolják Lumumbát.

Az úgy volt, hogy 1960-ban lett független Kongó (a Rejtő-regényekben még Belga Kongó), majd 1961-ben Lumumba kormányát lemondatták, és az ott állomásozó ENSZ békefenntartók szeme láttára Lumumbát elrabolták, majd belga zsoldosok brutálisan meggyilkolták.

És ezután jött a java: a holttestet savba tették, tuszkolták, s amikor végképp eltűnt, akkor összeszedegették az aranyfogait. Hja kérem, ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli… Összeszedegették az aranyfogakat, és elvitték Belgiumba. (Apám meg a Lumumba utcán ment kicsit később dolgozni a Mafilmbe, hát nem varázslatos?)

Azt tessék elképzelni, mindenképpen: amikor a belga „katonák” savba tuszkolnak, tuszakolnak, lögybölnek egy emberi testet, és utána összeszedegetik az aranyfogakat, amiket aztán hazavisznek Belgiumba, a dicső Nyugatra.

Mmmm… ez több, mint varázslatos… és még nincs vége, olvassunk csak tovább:

„A fog visszaszolgáltatása újabb jele annak, hogy Belgium elkezdett szembesülni kolonialista múltjával és a szörnyűségekkel, amiket Afrikában elkövettek. Alexander de Croo belga miniszterelnök például elismerte, hogy országának »erkölcsi felelőssége« van Lumumba meggyilkolásában. »Ez a fájdalmas és kellemetlen igazság, de ki kell mondanunk. Egy embert a politikai meggyőződése, szavai, ideáljai miatt gyilkoltak meg« – mondta.

A történelmi szembenézésben amúgy még így is maradt tennivalójuk a belgáknak. Júniusban Fülöp belga király a Kongói Demokratikus Köztársaságba látogatván ugyan »sajnálatát fejezte ki a múlt sebei«, az »egyenlőtlen viszonyon alapuló rezsim« miatt, »mely már önmagában is igazolhatatlan volt, de még paternalizmus, diszkrimináció és rasszizmus is jellemezte«, melyek »erőszakos cselekedetekbe és megalázásba« torkolltak. Formálisan azonban nem kért bocsánatot a belga gyarmati uralom ezen bűneiért.”

Ezen a ponton is szeretném felhívni a figyelmet néhány fontos szóra, fogalomra, kifejezésre, úgy is, mint „elkezdett szembesülni”, „elismerte erkölcsi felelősségét”, „sajnálatát fejezte ki”, „egyenlőtlen viszonyon alapuló rezsim”.

S valóban…

„A történelem tele van kétes alakokkal, akik saját érdeküket az emberiességi szempontok elé helyezve valamely ellenségesnek bélyegzett etnikum, vallás, osztály vagy »faj« képviselői voltak, vagy éppen hasznot húztak saját népük igába hajtásából. Kevesek voltak képesek azonban véghez vinni azt a bravúrt, hogy anélkül változtassanak munkatáborrá egy teljes országot, hogy annak területére valaha is betették volna a lábukat. II. Lipót belga királynak ez sikerült.” – Ezt olvashatjuk a Múlt-kor 2020. április 2-i számában, Czókos Gergő tollából, aki egyebek mellett a továbbiakat állapítja még meg:

„Az európai hatalmaknak a XIX. század utolsó évtizedeiben indult vetélkedését a fekete kontinens felosztásáért hagyományosan »versenyfutás Afrikáért« elnevezéssel illetik. A Belgium élére 1865-ben került II. Lipót sajnálkozva látta, hogy országát nem hozza lázba egy »tengerentúli megye« létesítésének gondolata, ezért saját maga látott hozzá ambiciózus terve megvalósításához, egy saját afrikai gyarmat kiépítéséhez. (…)

Minden adott volt ahhoz, hogy az uralkodó egy Belgium területénél több mint hetvenszer nagyobb magánbirtokot hozzon létre Kongóban. Miután az 1884–1885-ben megtartott berlini kongresszuson az európai nagyhatalmak elismerték Lipót területre támasztott igényét, 1885-ben létrejött Kongó Szabad Állam. A hivatalos indoklás szerint az elsődleges cél a helyi »vademberek« civilizálása volt. Ahogy Lipót fogalmazott: »Áthatolni a sötétségen, mely egész nemzeteket burkol homályba (…), egy keresztes háború, amely méltó a haladás századához.« (…)

Kongó legnagyobb kincsének ekkoriban az elefántcsont és a nyersgumi számított, világszerte egyre nagyobb kereslet mutatkozott irántuk. Miután az ezen árucikkekhez kapcsolódó tevékenységeket állami monopóliummá tették, Lipót gyarmati tisztviselői és az állammal szerződésben álló koncessziós társaságok képviselői mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb haszonra tegyenek szert a rabszolgaként dolgoztatott kongóiak munkaerejét felhasználva. (…)

A rabszolgákat gyakorta korbáccsal serkentették keményebb munkára. A kidolgozott protokoll szerint a nem megfelelően viselkedő munkásokra húsz ütést kellett mérni a chicotte nevű, vízilóbőrből készült verőalkalmatossággal. A sanyarú helyzetük ellen lázadókat egyszerűen lelőtték, házaikat felégették, és a megtorlás olykor egész családokat vagy közösségeket érintett.

A terror elől sokan a közeli erdőkbe próbáltak menekülni, amit a katonák a bujkálók falvainak felégetésével toroltak meg. A kongóiak nemcsak otthonaikat, hanem élelmiszerforrásaikat is elvesztették. A katonák gyakran addig tartották étlen-szomjan, túszokként kezelve a nőket, gyerekeket és időseket, amíg a férfiak nem gyűjtötték össze az elvárt gumiadagot. Ez olykor heteket jelentett.

Az egyik leghírhedtebb gyarmati hivatalnok az Egyenlítő Ördögének hívott Léon Fiévez volt, aki saját maga így számolt be arról, hogyan térítette jobb belátásra egy falu lakosait, akik nem teljesítették a hal- és maniókabeszolgáltatásra vonatkozó követelését: »Háborút viseltem ellenük. Egyetlen példa elég volt: száz levágott fej, és onnantól kezdve bőséges ellátmány volt az állomáson. A célom végső soron humanitárius. Megöltem száz embert, további ötszáznak viszont megkíméltem az életét.«

Mivel a katonák lőszerhiányban szenvedtek, egyes helyeken parancsba kapták, hogy kíméljék a készleteket. Hogy bebizonyítsák, nem állatokra pazarolták a golyókat, hanem emberre lőttek, feletteseiknek be kellett mutatniuk az áldozataik levágott jobb kezét. Miközben azonban a többség tovább folytatta az állatok legyilkolását, élő emberek levágott jobb kezével igazolták »ártatlanságukat«. (…)

Miután a király lemondott Kongóról, katonai segédjének kijelentette: »Átadom nekik Kongót, de nincs joguk megtudni, hogy mit tettem ott.« Ennek a szemléletnek a jegyében a kérdést érintő állami iratokat megsemmisítették vagy titkosan kezelték, ami hozzájárult ahhoz, hogy a belga közvéleményt az elmúlt több mint száz évben az elhallgatás, a történések elbagatellizálása és tabusítása jellemezte.

A kérdés tisztázását az is nehezíti, hogy a rémuralom áldozatai számának tekintetében megoszlik a szakértők véleménye. Adam Hochschild több korabeli becslésre alapozva, valamint Jan Vansina professzor, a Kongó-medence egyik legnagyobb szakértőjének számításaival egyetértve úgy véli, az éhezés, az európaiak és az arab rabszolga-kereskedők által behozott fertőző betegségek (főként az álomkór és a himlő), a katonák által elkövetett gyilkosságok és a csökkenő születési arányszámok következményeként Kongó népessége az 1880 és 1920 közötti négy évtizedben nagyjából a felére csökkent, ami mintegy tízmillió áldozatot jelent.”

Nos, igen…

Az 1860-as, ’70-es, ’80-as években vagyunk. Mi, magyarok ekkortájt például éppen kihevertük levert szabadságharcunk traumáját, és kiegyeztünk a Habsburgokkal. Továbbá:

„Az 1867-ben a Habsburg-házzal kiegyezett ország fejlődése 1914-ig igen erőteljesen felfelé ívelt. E fejlődés lendületét és lehetőségeit az új metropolis, Budapest születése önmagában is jellemzi. Az 1870–1880-as évek alapítási láza, az ipar-, kereskedelem- és közlekedésfejlesztés, az ezeken alapuló urbanizálódás teremtette meg Budapest chicagói tempójú fejlődésének alapjait, az amerikai modernizációs sikertörténet európai változatát. A »Gründerzeit« diktálta változás kezdetét jelezte Pest, Buda és Óbuda fővárossá egyesítése (az 1872. évi XXXVI. tc. mondta ki; végrehajtás 1873), amelyet az 1880-as évek általános konjunktúrája (sok más mellett a vasúthálózat és a pályaudvarok kiépítése) követett. A kellő előrelátással 1870-ben létrehívott Fővárosi Közmunkák Tanácsa (amely 1949-ig állt fenn) már 1871-ben nemzetközi tervpályázatot hirdetett. Ennek nyomán indult meg az a nagyszabású városrendezés, a párizsi mintát követő sugaras-gyűrűs úthálózat kiépítése, amely Budapest fejlődését alapvetően meghatározta. Az 1871-ben kezdett Sugárút (Andrássy út) 1885-re – a Sugárúti Palota, az Operaház (1875–1884) befejezésének idejére – lényegében kiépült, míg az 1872-ben kezdett Nagykörúton még a 1890-es évek elején is folytak az építkezések. Az építészetben a romantikából eklektizáló historizmusba váltó fejlődés időszaka ez, amelynek legkiemelkedőbb mestere Ybl Miklós. Fő műve az Operaház, a hazai szigorú historizmus talán legszebb példája. Ybl halálával (1891) jelképesen is lezárult az a kor, amelynek alkotói világát a 19. század elején született, a céhek világához kötődő, a történeti hagyományokat és életvitelt mélyen tisztelő mesterek határozták meg.

Az 1890-es évek elején kezdődött az a kor – 1919-ig egy történelmi szakasz e századforduló –, amelynek meghatározó vonásai az egész 20. századra hatottak, annak legjelentősebb alkotói periódusát jelentve. Ez a hazai modernizáció kibontakozásának nagy korszaka, amely már minőségében más, mint az alapozás kora: valóságos áttörés négy évszázados hanyatlásunk, történelmi hányattatásunk után. A változásra jellemző, hogy a mezőgazdasági lakosság aránya negyven év alatt, 1869-től 1910-ig 75%-ról 64%-ra csökkent; a nemzeti jövedelem több mint négyszeresére nőtt, ezen belül az ipar részesedése ugyanakkor 15%-ról 28%-ra emelkedett. 1901 és 1913 között a kilencszázezresre növekedett Budapesten évente átlag 11 700 szoba épült. A század első évtizedében a gazdasági mérleg nyelve az Osztrák–Magyar Monarchia területén belül már felénk lendült. Az ipari fejlődésben Magyarország 1907 és 1910 között az egy munkásra eső erőgépek teljesítményében az Egyesült Államokat követő Anglia mögé zárkózott fel (USA: 100 munkásra 207 kW, Nagy-Britannia: 112 kW, Magyarország: 103 kW). Kelet-Európában néhány igen súlyos előző évszázad messze visszavetette a gazdasági-társadalmi fejlődést, amely Magyarországon ekkor, a 19–20. század fordulóján, a millenniumot követő két évtizedben utolérte a nyugat-európai színvonalat.”

És mindehhez egyetlen egy rabszolgára sem volt szükségünk, mindehhez egyetlen egy más országot, népet nem igáztunk le, nem foglaltunk el, nem raboltunk ki, és nem vágtuk le senki kezét.

És most, kis világoskék dobozkában a belgák visszaadták Lumumba aranyfogát a gyerekeinek, az aranyfogat, amelyet 1961-ben szedtek össze és vittek haza, miután az aranyfog tulajdonosát, Lumumbát meggyilkolták és testét savban feloldották. S azt az aranyfogat az elmúlt 61 éven át őrizték valahol, talán éppen az Egmont palotában.

És most visszaadták. Kis világoskék dobozkában. Adolf Hitler most először nevetett fel hangosan, a pokol hetedik bugyrában, és Lucifer visszaröhögött rá. A belgák pedig nyilván könnyekig hatódtak önnön jóságuktól, majd miután 14 óra 11 perckor véget ért a világoskék dobozos fogvisszaadási ceremónia, siettek vissza a hivatalba, hiszen 14 óra 38 perckor még fel kellett hívni a magyar miniszterelnököt, figyelmeztetve, hogy Magyarországon hibádzik a jogállam, a demokrácia, és elég súlyos hiányosságok mutatkoznak úgy általában is a jóemberség területén.

A belga Guy Verhofstadt neki is látott aláírásokat gyűjteni ellenünk. A hírek szerint az íveket egy világoskék dobozkában tartja. Ki tudja, kiknek az aranyfogai között…

Borítókép: Patrice Lumumba (Fotó: Wikipedia)