De nem ez történt. Nyugat-Európa vezetői egyöntetűen elítélték Oroszországot és felsorakoztak Ukrajna eszelős, exhibicionista elnöke mögé, akinek az ország romhalmazzá lövetése sem túl nagy ár azért, hogy a nyugati világ vezetőivel parolázhasson.

Az irracionalitás azonban folytatódott. Nyugat-Európa vezetői, hogy megbüntessék az agresszort, szigorú energiaimport-korlátozásokat vezettek be. Hogy az olvasó érzékelhesse a feladat nagyságát, fel kell sorolnunk néhány adatot. Az Európai Unió országainak földgázimportja 55 százalékban Oroszországból származik, békeidőben ez 155 milliárd köbméter. A 155 milliárdból 53,5 milliárdot rövid távon nem tartanak helyettesíthetőnek, a maradék 101,5 milliárdot viszont az év végéig ki akarják küszöbölni, a következő módon: 50 milliárdot folyékonygáz-importtal helyettesítenek, 20 milliárdot szél- és napenergia által előállított villanyárammal, 14 milliárd lenne a megtakarítás, 10 milliárd köbmétert más országokból csövön akarnak behozni (többletként), 3,5 milliárd származna biogáztermelésből, 2,5 milliárd napenergiából és 1,5 milliárd a földből kinyert földhőből.

Energia-szakértők szerint ezek a célok az év végéig megvalósíthatatlanok. (A közelgő kudarcra utalnak a legfrissebb hírek: Draghi olasz kormányfő lemondott, az észt miniszterelnök úgyszintén.) A brüsszeli bizottság azonban megállíthatatlanul gyártja az újabb és újabb szankciós csomagokat, azok kudarca láttán pedig a globalizáció végéről, deglobalizációról, a nemzetközi kereskedelemnek való túlzott kiszolgáltatottságról és a gazdasági autarkia szükségességéről beszélnek. (Ami az én nemzedékemben a kínai kulturális forradalmat és a ’60-as, ’70-es évek fordulóján épített népi kohókat idézi fel.)
Az embert nem hagyja nyugodni a kérdés: hogyan történhet ez meg, hogy Nyugat-Európa összes politikai vezetője, minden objektivitást felrúgva, egyöntetűen részrehajlóan ítéli meg az orosz–ukrán háborút, és azt nem megakadályozni, hanem tartóssá tenni igyekszik? Ukrajnát a győzelem irreális lehetőségével kecsegtetik, és önpusztító módon „büntetik” Oroszországot. Ráadásul az EU arra kényszeríti Litvániát, hogy blokkolja az Oroszországot Kalinyingráddal, az orosz balti flotta támaszpontjával összekötő vasútvonalat, új háborús frontvonal kitörésének veszélyét idézve fel.

Pedig a nyugati világnak komoly, fél évszázados tapasztalatai vannak a kelet–nyugati békés egymás mellett élésben, amely – a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokra építve – együttműködéssé változtatta a hidegháborút. Brandt ötven évvel ezelőtt kezdeményezte a keleti politikát, Kennedy és Hruscsov azt megelőzően 1962-ben Bécsben találkozott, és elhárították a világméretű összecsapással fenyegető kubai rakétaválság veszélyét. A megrögzött antikommunista Nixon 1972-ben ellátogatott Kínába („pingpongdiplomácia”) és külügyminisztere, Kissinger kidolgozta az enyhülés politikáját, mely felváltotta a szembenállást. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen méretű, háborúba torkolló válság kitört volna Kohl, Mitterrand vagy a harcias, a Szovjetunió ellen „keresztes háborúra” felszólító Reagan idején. Pedig nem állíthatjuk, hogy Putyin birodalmi tervei ambiciózusabbak lennének, mint annak idején Hruscsov vagy Brezsnyev elkötelezettsége a világforradalom és a kommunizmus világméretű elterjesztése mellett. És az amerikai fegyverlobbi sem volt kevésbé mohó, mint ma. Nem elég, hogy Amerika, a NATO és a Nyugat kiprovokáltatta Ukrajnával e háborút, most pedig még masszív fegyverszállításokkal is igyekeznek elhúzni azt.

Az ember egyre csak töri a fejét, és nem tud másra gondolni, mint hogy a mai vezető európai politikai generáció máshogy gondolkodik és más értékeket vall, mint a korábbiak. Először is, a konzervativizmus kihalóban van Európában. Ha végignézzük Európa politikai térképét, a Svájci Néppárton, valamint hazánkon és Lengyelországon kívül már sehol sincsenek kormányon konzervatív pártok, legfeljebb jelentéktelen koalíciós partnerként. Ráadásul a mai nyugati konzervatív pártok már rég elvesztették hagyományos arculatukat, a liberális ágenda hatása alá kerültek. És már a szociáldemokraták sem a régiek. A dolgozók és alkalmazottak, a kisemberek érdekképviselete helyett – ezt egy ideje már jól látjuk – a balliberális eszmék és hóbortok szószólói lettek. A nyugati politika mai forgatókönyveit a balliberálisok és a zöldek írják, akik annak idején még a „Make love, not war” igéjét hirdették, de ma az Ukrajnának történő nehézfegyver-szállítások legaktívabb szorgalmazói. És akik a klímaváltozás fenyegető veszélye miatt jutnak egyre jelentősebb politikai hatalomhoz, de ezt nem a környezetpolitikai célok érvényesítésére használják.

Tehát az általánosítás megállja a helyét: a Nyugat mai politikai generációja a genderizmuson, az LMBTQ-n, a régit eltörlő cancel culture-ön, az éberségre szólító woke-on és a nemzeti helyett a más dimenziókban meghatározott identitáspolitikán nőtt fel. E politikai elit – a balliberális médiára támaszkodva – nem veszi figyelembe a választói többség akaratát sem. (Németországi közvélemény-kutatásokból kikövetkeztethető, hogy a választók nagyobb része nem ért egyet az Ukrajnának történő nehézfegyver-szállításokkal.)

Korunk jellemzője a nők vezető pozícióba juttatása a gazdaságban és a politikában. A kiegyensúlyozottságra törekvésen túl ezen irányzat mögött az a megfontolás áll, hogy a női lélekben és gondolkodásban nagyobb szerepet játszik az empátia, a megértés, az együttműködés a férfias individualizmussal és harciassággal szemben. De amikor az ember a bizottsági elnök Ursula von der Leyen vagy a zöldpárti német külügyminiszter, Annalena Baerbock és a dán, a finn, a svéd miniszterelnöknők ténykedését nézi, arra gondol, hogy ez az egyébként megalapozott törekvés erőltetett, és nem az előbbi tulajdonságokkal rendelkező nőket juttatta komoly hatalmi pozíciókba.

Egyelőre nehéz átlátni – és ennek elemzése politikatudósok feladata lesz –, de úgy tűnik, hogy a balliberális nézetvilág és értékek vállalása a realitásérzék elvesztéséhez vezet. Európa irracionális döntéseket hozó, az irrealitás útjára tévedt és önveszélyes politikát folytató politikai vezetőit az köti össze, hogy érzéketlenek a történelmi dimenziók és a nemzetközi erőviszonyok, a reálpolitika iránt, nem érzékelik a világpolitikában és a gazdaságban lejátszódó reálfolyamatok súlyát.

A szerző közgazdász és társadalomkutató

Borítókép: Megrongált iskola romjait nézi egy ukrán katona Csugujevben 2022. július 16-án, miután orosz rakétatámadás érte a kelet-ukrajnai Harkiv régióban fekvő települést. (Fotó:MTI/AP/Jevhen Maloletka)