Az Egyesült Államok demokrata vezetése arra készül, hogy felmondja a negyvenhárom évvel ezelőtt Magyarországgal kötött, kettős adóztatást kizáró egyezményt, csupán azért, mert hazánk vétózni kívánja az unió globális, tizenöt százalékos minimumadójának bevezetését. Hiába érvelünk a magyar gazdaság életképességének megőrzése mellett, az amerikai vezetésnek nem tetszik a mi kilencszázalékos társaságiadó-kulcsunk, ezért büntetni akar bennünket.
A Kétfarkú Kutya Párt is felzárkózott a DK mellé, amikor a kata (kisadózó vállalkozások tételes adója) új szabályozása miatt a tiltakozók élére állt. Az engedély nélküli tüntetők, köztük pártaktivisták nemcsak blokkolták az Erzsébet híd forgalmát, hanem egy részük – rendőrségi közlés szerint – kábítószert is fogyaszthatott.
A baloldali ellenzéknek az a szerencséje, hogy olyan jogállamban, amilyen Magyarország, szükség van ellenzékre, mert nélküle nincs demokrácia. Persze nem ilyen ellenzékre van szükségünk, hanem olyanra, amelynek okos társadalom- és gazdaságépítő programjai, konstruktív javaslatai vannak, és tisztában van a hazafiság, a nemzeti érdek fogalmával. Nagy pechünk van ezzel a baloldallal.
Hazánk kormánya – a nyugati nyomás ellenére − jól tartja magát, de ilyen ellenzék és ilyen nyugati szövetségesek mellett nehéz a dolga. Ha valahol megérettek kormányok a bukásra, akkor azokat az unió nyugati fertályán kell keresni. Ott, ahol a megvezetett választók jól fizetett, agyilag egyenirányított balliberális zsoldosokat küldenek a parlamentekbe. Olyan embereket, akik olcsó gáz helyett ideológiai érvekkel akarják fűteni az otthonokat.
Mikszáth Kálmán 1875. január 8-án írta a Budapest című hetilapban, de írhatta volna napjainkban is:
„Ellenzékünk túlságosan elbizakodott. Ha valóban hiszi, miszerint ő a jövő kormánya (ami még persze nem bizonyos), ahelyett, hogy a sült verebeket a levegőből várja, a tevékenység, munkálkodás útjára kellene lépnie s megmutatnia az erőt és munkaképességet, – melyet annyiszor emlegetett, s melyre most véleménye szerint oly nagy szükségünk van. Hadd látnánk már egyszer: mit akar és mit bír. A mi tisztelt ellenzékünk azonban nem ezt teszi, hanem mint a rest bakter, nagy szundikálva lesi, míg az óra utolsó homokja is lepottyan, mikor aztán rákerül a sor az ő kiáltására. És azalatt, míg elméje tétlenül kóvályog félálomban, félébren mindenféle bolondságokat kigondol nekieresztett fantáziája. […] Mit nem tesz a hatalom utáni szertelen vágy! Az embert még a helyes észjárásától is megfosztja.
Higgye meg nekünk az ellenzék, hogy az ő kedvéért bizony senki sem fogja elveit feladni – csak akkor, ha előbb bebizonyítja, hogy az ő elvei jobbak, s hogy azok létesítésére van benne elég erő, tapintat és ész.”
Mikszáth idejében még remélhető volt az ellenzéktől az erő, a tapintat és az ész. Több mint negyven évvel később már szertefoszlottak az efféle remények. Az első világháború végén, amikor valóban padlón volt az ország, az akkori anarchista baloldal azonnal porondra lépett, és elképesztő vehemenciával uszított, izgatott, randalírozott. Fellázították az elégedetlen embereket, hatalmas káoszt gerjesztettek, amelyben könnyűszerrel meg tudták kaparintani a hatalmat. A Lenin-fiúk és más elvetemült egzisztenciák segítségével azután megteremtették azt a vörös diktatúrát, amely kifosztotta és csődbe vitte az országot.
Erre készülnek Gyurcsányék is.
A szerző író, újságíró
