Az infláció nem csupán növekszik, de nem tudni, hol és mikor tetőzik majd. Ezzel párhuzamosan a gazdasági növekedési kilátások romlanak, a recessziós kockázat emelkedik. Az amerikai cégek pénzügyi vezetőinek többsége 2023 elejére recessziót valószínűsít az Egyesült Államokban. Az „extrém stagfláció”, két számjegyű infláció és recesszió miatt a különböző piacokon tevékenykedő befektetők feszültek, idegesen csapkodnak, azaz a volatilitás emelkedik, a tőke hazamenekül. Ilyenkor szinte csak egy dolog biztos: hogy a dollár erősödik, minden más valuta pedig gyengül.

A dollár erősödésének eközben további lendületet ad, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed agresszív (a Fed-elnök szavai­val élve feltétel nélküli) monetáris szigorítási pályára lépett, amiről nem hajlandó letérni: a júniusi 0,75 százalékpontos kamatemelés 1994 óta a legnagyobb egyszeri emelésnek számít. Az e politika mögött álló meghatározó gazdasági döntéshozók úgy vélik, az infláció visszafogása a legfontosabb cél, ennek érdekében pedig mesterségesen kell recessziót előidézni, ami kezdetben fájni fog, de megéri a szenvedés („no pain, no gain policy”).

Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszter szerint öt évig átlagosan öt százalék fölötti munkanélküliséget kell előidézni, de az sem baj, ha egy évig tíz százalékra nő a ráta. Ezek a társadalomra érzéketlen szakértők arra a logikára építenek, hogy a munkanélkülieknek kevés jövedelmük van fogyasztásra, így csökken a kereslet, ami visszafogja az árakat, ezért a jelenleginél több embert kell munkanélkülivé tenni. Ha nem lesz pénzük vásárolni, akkor majd nem nőnek ilyen ütemben az árak.

Európában a helyzet különbözik az amerikaitól. Amerika gazdaságát ugyanis le kell hűteni, miközben Európa más problémákkal néz szembe. A kontinens teljesen felesleges szankciós háborúba lavírozta magát, ami súlyosbítja az energiaválságot, illetve az inflációt. Ráadásul így már kevésbé a piaci folyamatoktól, sokkal inkább geopolitikai döntésektől függ a mutatók alakulása, amihez komoly spekulatív tevékenység társul a piacokon, fokozva az árak ingadozását. A háborúhoz közeli országok esetében az infláció általában magasabb, ezért is beszélhetünk ebben a térségben jelentős részben háborús inflációról, ami például Magyarország esetében nyolcvan százalékban külső eredetű. Európa tehát közelebbről érzi a háborús válságot és annak negatív hatásait, mint az Egyesült Államok, ezért itt még kevésbé kiszámítható, hogy hol lesz az infláció csúcspontja és a növekedés mélypontja. Ez a kontinens hosszú távú versenyképességét is befolyásolja, tartós sérüléseket okozva. A nehéz­ségeket tovább tetézi a mediterrán országok adósságproblémája. Még el sem kezdődött az Európai Központi Bank (EKB) kamatemelési ciklusa (július elején várható), de a piac már olasz államcsődről spekulál. Az EKB ezt a jelenséget már el is nevezte extrém fragmentációnak, amelynek kezelése kiemelt monetáris politikai feladat, csakhogy legyen ürügy az állampapírpiaci beavatkozásra…

A politika szemszögéből az infláció recesszióval, munkanélküliséggel való kezelése, főleg Európában, felvet néhány kérdést. A háborús inflációs helyzet kezelését miért az egyszeri munkavállalók és családjaik fizessék meg, főleg, ha ezúttal nem az ő bérigényük húzza azt? Méltányos, ha a jelentős részben profitvezérelt infláció letörését a munkavállalókra terheljük, akikkel az elmúlt időszakban szerzett extra vállalati jövedelmeket egyébként is igen kismértékben osztották meg a cégek?

A méltányossági vagy értékkérdés mellett felmerül a hatékonysági probléma is. Mi történik, ha a kínálati sokkok által hajtott infláció és a munkanélküliség között jelenleg nem áll fenn az évtizedes, közgazdasági tankönyvek által valószínűsített kapcsolat (amire Phillips-görbeként hivatkoznak), így mindkettő magas marad, és az infláció mellé még recessziót is előidézünk? Olyan ez, mintha a vakon csapkodó piacokon a vakon csapkodó gazdaságpolitika próbálna egyensúlyt teremteni.

A probléma az, hogy a háború és a háborús infláció már velünk van, amelyek anélkül is a munkanélküliség veszélyével fenyegetnek, hogy tudatosan recessziót idézne elő a fejlett világ. Ha a háborús gazdaságban még mesterséges gazdasági visszaesést is előidéznek egy-egy vezető országban, az egyre több társadalomban adja meg a gyújtóst az egyébként is parázsló társadalmi viszonyokhoz. Emmanuel Macron francia elnök például azok közé tartozik, akik a 2018-as sárgamellényes tüntetésekkel már betekintést nyerhettek e lehetséges jövőbe.

Egy biztos: a legtöbb ország – élükön leginkább Magyarországgal – már felismerte, hogy az infláció hatásaitól meg lehet védeni az embereket, el kell kerülni a megélhetési válságot („cost of living crisis”). Ausztria 2026-ig összesen huszonnyolcmilliárd euróba kerülő csomag részeként többek között minden osztráknak egyszeri juttatást fizet és adóterheket csökkent, illetve családi adókedvezményt emel. Ezzel együtt szomszédunkban is vannak olyanok, különösen érdekképviseletek, amelyek inkább az ársapkák magyar modelljét követnék. A magyar tapasztalat ugyanis megmutatta, hogy e megoldáson kívül kevés nemzetközi jó gyakorlat létezik, amely végül nem a vállalatok jövedelmeit növelné tovább.

A nagyobb kihívás azonban még előttünk áll. Úgy tűnik, a fejlett világnak tényleg sikerül recesszióba manőverezni önmagát. Ma már a globális recessziótól pedig jobban kell félni, mint az inflációtól. Az elmúlt hetekben a nemzetközi árupiacokon több nyersanyagnál áresések kezdődtek meg, ami a réz esetében másfél éves mélypontot jelentett. Az amerikai és európai hosszú állampapír-hozamok pedig csökkenésnek indultak. Mindez azt mutatja, hogy „jó” úton haladunk afelé, hogy Amerika és Németország is recesszióba kerül 2023-ban. Itthon valószínűleg sikerül elkerülni a recessziót, de a gazdaság növekedése 2023-ban erősen lassulhat.

Magyarországon is hallhatunk olyan tarthatatlan balliberális gazdasági javaslatokat, hogy engedjük el az inflációt, valamint – a kívülről kapott lassuláson felül – erősen, tudatosan tovább fékezzük a gazdasági növekedést. Erre jó példa az ársapkák és különösen a rezsicsökkentés eltörlése, a fogyasztás erőteljes visszafogása. Csak a recesszión és a nagyobb munkanélküliségen keresztül lehet stabilizálni a gazdaságot, mondják sokan itthon is. Mindez azért fontos, mert a recesszió és az ezt kísérő munkanélküliség a megélhetési válságnak egy másik, súlyosabb foka. A gazdaságpolitikától – hazánk esetében különösen – arra számíthatunk, hogy megvédje a családokat és a munkahelyeket.

Ma már egyértelműen látszik, hogy a politika visszatért a gazdaságba, márpedig a politika még Nyugaton is különösen tart a gazdasági instabilitástól, legalább annyira, mint a közgazdászok az inflációtól. Ezért sem kívánja – remélhetőleg – egyetlen politikus sem megkísérelni, hogy a hagyományos utat járva recessziót idézzen elő. A politika szerencsés esetben azt is felismeri: nem hagyhatja, hogy a megrázkódtatás terheit a munkavállalók, a családok, a középosztály viselje. Ezzel most először világszinten térhetnek le a tankönyvi útról egyes gazdaságpolitikusok, most először utasíthatják el egyszerre számos országban, hogy a magas infláció és az alacsony növekedés állapotából még rosszabb recessziós helyzetbe ugorjanak a társadalom megvédése nélkül. Főleg igaz ez a mostani háborús helyzetben, amikor is maga a háború befejezése, azaz a béke megteremtése az infláció letörésének egyetlen hatékony és egyben olcsóbb módja, mint maga a mesterséges recesszió öncélú és káros előidézése.

A szerző gazdaságfejlesztési miniszter

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)