A kilőtt golyónál csak az elsütőbillentyű meghúzásáig, de a kakas ütésekor mindez szertefoszlik, visszafordíthatatlanná válik a halál. Tulajdonképpen ez már akkor bekövetkezik, amikor eldördül a puska.

Az ember roppant erőfeszítése volt, hogy – a mind korszerűbb haditechnika segítségével – időben és térben eltávolította a gyilkostól a halált. Nem akarja látni azt, ahogy megteszi a legéletidegenebb cselekedetet, hogy elveszi embertársa életét. És most a háborúságra gondolok, szigorúan azon kontextust szemlélem, amikor az ember rákényszerül erre a bűnre, mert az ellenség vagy a felettese készteti, illetve parancsolja.

A honvédő háborúnál becsületesebb dolgot nem tudok elképzelni. Ebben mi, magyarok egyébként is remekelünk! De van egyáltalán becsület a mostani háborúkban? És véletlenül sem szeretnék abba a bugyuta és gyermekded spirálba belezuhanni, hogy romantizálnám a harcot, de ugyanakkor nem lehet eltagadni azt sem, hogy bizony van magasztossága annak, ha az ember Istenért, a hazáért, a családért harcol.

Mennyi becsület marad viszont akkor, amikor a nihil, a semmi, a vég a hangsebesség többszörösével, elháríthatatlanul érkezik, mint most keleten? 

A kilőtt rakéták elképesztően precízek, nem lehet a szemükbe nézni, és nem lehet meggyőzni őket arról, hogy mégse vegyék el az életünket, hogy helytelen, amit tesznek. Egy rakétában nincs becsület, nem enged távozni a harcmezőről, nincs benne lovagiasság. Hogyan vehetünk részt emberként abban a háborúban, amiben az ellenfelünk már nem ember?

A szerző közíró

Borítókép: Ukrán katonák M777-es tarackkal készülnek lőni az orosz erőket a kelet-ukrajnai donyecki területen 2022. június 6-án (Fotó: MTI/EPA)