Emlékszem, nem sokkal azután, hogy kitört a háború Ukrajnában, beleégett két kép a szemembe. Az egyiken alacsonyan szálló Mi–24-es harci helikopterek voltak, a másik egy valamilyen vezetékre tekeredett, felismerhetetlenségig összeroncsolódott és megégett ember maradványait mutatta.
A lélektől megfosztott porhüvely több méter magasan lógott, és látszott rajta, hogy olyan gyorsan pusztult el, hogy az Úrhoz kiáltani sem volt ideje.
Az orosz–ukrán háború kitörése előtt sok beszélgetés tárgya volt a háborúk elszemélytelenedése. Mennyivel szebb kor volt – lamentáltunk – a lovagoké, ahol a fizikai erő és a szemkontaktus valóban férfit kívánt a harcba. Ahol a lóval, egy másik élőlénnyel való kapcsolatunk döntő lehetett a csatatéren, ahol az ellenfél szemébe nézett a deli vitéz, és így győzte le. A lélek párbajai is voltak ezek, hiszen ez elképesztő teher az embernek.
Aztán jöttek a lőfegyverek, és elszemélytelenítették a harcot, legalábbis eddig azt hittük, hogy a zuhogó acélzivatar szórta halálnál nincs rosszabb, nincs kegyetlenebb. Mert a fent taglalt emberi erő vívta hadakozásban az utolsó pillanatig ott volt a remény a menekülésre; vagy egy halálos sebbel még volt talán annyi idő, hogy a pap feladja az utolsó kenetet.
