A mindinkább ködbe veszőnek tűnő Kádár-rendszerben működött a MÚOSZ újságíró-iskolája. Akik ideológiától csöpögő, ostoba és igénytelen fejtágító-kreálmánynak vélik az egészet, azoknak legalább annyira nincs igazuk, mint akik azt hiszik, valódi nagy tehetségek, igazán felkészült tollforgatók csak az ilyen és hasonló intézményi keretek, efféle képzési formák kalapálgatásai révén kerülhettek a nem akármilyen múltbéli szakmai színvonallal és kellő számú alkotói egyéniséggel rendelkező magyar sajtó vérkeringésébe. A MÚOSZ-iskola, noha bizonyos szakokon dugig volt a Borvendég Zsuzsa által feltárt külkeres-„szolgálatos” (többnyire külpolos) belvárosi kádergyerekekkel és hasonló, nem túl vonzó figurákkal, a bekerülő tehetséges (többnyire vidéki) fiataloknak szervezett formában mégiscsak adott – a lehetőségekhez képest majdnem ideológiamentes – szakmai ismeretanyag-együttest, a műfajismerettől a tördelésig, a sajtótörténettől a korabeli tömegkommunikáció néhány fontos elméleti és gyakorlati tudnivalójáig.
A hetvenes-nyolcvanas évek e jelensége különösen ama fénytörésben válik izgalmassá, ha a mai legkülönfélébb, több mint gyanús, ilyen-amolyan „szakmai” gyorstalpalókról vagy éppen tényleg az utcáról a szerkesztőségekbe bekerült újdondászok gyakran önbizalomtól duzzadó. ugyanakkor legtöbbször riasztóan felkészületlen, műveletlen-tájékozatlan-igénytelen, egyúttal divatőrült-sznob-ostoba seregletének működését vesszük szemügyre. A legfontosabb: a mai hazai közélet jelenségeinek tükröztetése, „tálalása”, sajtóbéli megjelenítése szempontjából.
Az ősi – nem éppen rokonszenves – zsurnalisztakövetelmény, -alapelv, miszerint a jó újságíró, ha kidobják az ajtón, bejön az ablakon (az arcátlanságnak, a gátlástalanságnak mint kötelezően elvárandó professzionális minimumnak elég undorító megfogalmazása), a már régóta létező bulvár- (hiéna-) sajtó alapvető jellemzőjévé lett. Olyannyira, hogy a rendszerváltozásig – hasonlóképpen undorító, csak éppen másféle követelmények miatt – ez a még úgy-ahogy kordában tartott újságírói attitűd 180 fokot fordulván, teljes polgárjogot kapott, nagy és látványos diadalt aratott. Az irodalmi („nemes”) publicisztika, a szociografikus igénnyel föllépő irodalmi riport, a hasonló igényességű emberi portré, a tárca vagy a valóban rendkívül szellemes, elegáns és eredeti-sziporkázó glossza divatjamúlttá, „cikivé”, netán elérhetetlen és idejétmúlt relikviává vált és már-már el is tűnt. Helyette – fentiek tükrében – még csak nem is az úgynevezett bulvár, de egyenesen a pánikcsiholók újságírásnak csúfolt izzadmány-birodalma vette át és viszi a prímet. Máig.
