A mindinkább ködbe veszőnek tűnő Kádár-rendszerben működött a MÚOSZ újságíró-iskolája. Akik ideológiától csöpögő, ostoba és igénytelen fejtágító-kreálmánynak vélik az egészet, azoknak legalább annyira nincs igazuk, mint akik azt hiszik, valódi nagy tehetségek, igazán felkészült tollforgatók csak az ilyen és hasonló intézményi keretek, efféle képzési formák kalapálgatásai révén kerülhettek a nem akármilyen múltbéli szakmai színvonallal és kellő számú alkotói egyéniséggel rendelkező magyar sajtó vérkeringésébe. A MÚOSZ-iskola, noha bizonyos szakokon dugig volt a Borvendég Zsuzsa által feltárt külkeres-„szolgálatos” (többnyire külpolos) belvárosi kádergyerekekkel és hasonló, nem túl vonzó figurákkal, a bekerülő tehetséges (többnyire vidéki) fiataloknak szervezett formában mégiscsak adott – a lehetőségekhez képest majdnem ideológiamentes – szakmai ismeretanyag-együttest, a műfajismerettől a tördelésig, a sajtótörténettől a korabeli tömegkommunikáció néhány fontos elméleti és gyakorlati tudnivalójáig.

A hetvenes-nyolcvanas évek e jelensége különösen ama fénytörésben válik izgalmassá, ha a mai legkülönfélébb, több mint gyanús, ilyen-amolyan „szakmai” gyorstalpalókról vagy éppen tényleg az utcáról a szerkesztőségekbe bekerült újdondászok gyakran önbizalomtól duzzadó. ugyanakkor legtöbbször riasztóan felkészületlen, műveletlen-tájékozatlan-igénytelen, egyúttal divatőrült-sznob-ostoba seregletének működését vesszük szemügyre. A legfontosabb: a mai hazai közélet jelenségeinek tükröztetése, „tálalása”, sajtóbéli megjelenítése szempontjából.

Az ősi – nem éppen rokonszenves – zsurnalisztakövetelmény, -alapelv, miszerint a jó újságíró, ha kidobják az ajtón, bejön az ablakon (az arcátlanságnak, a gátlástalanságnak mint kötelezően elvárandó professzionális minimumnak elég undorító megfogalmazása), a már régóta létező bulvár- (hiéna-) sajtó alapvető jellemzőjévé lett. Olyannyira, hogy a rendszerváltozásig – hasonlóképpen undorító, csak éppen másféle követelmények miatt – ez a még úgy-ahogy kordában tartott újságírói attitűd 180 fokot fordulván, teljes polgárjogot kapott, nagy és látványos diadalt aratott. Az irodalmi („nemes”) publicisztika, a szociografikus igénnyel föllépő irodalmi riport, a hasonló igényességű emberi portré, a tárca vagy a valóban rendkívül szellemes, elegáns és eredeti-sziporkázó glossza divatjamúlttá, „cikivé”, netán elérhetetlen és idejétmúlt relikviává vált és már-már el is tűnt. Helyette – fentiek tükrében – még csak nem is az úgynevezett bulvár, de egyenesen a pánikcsiholók újságírásnak csúfolt izzadmány-birodalma vette át és viszi a prímet. Máig.

Az utóbbi évek két legmegrázóbb aktuális „nagy eseménye” a világjárvány és az orosz–ukrán háború. Azt a pánikkeltő, tendenciózusan „csiholgató”-adagolgató, gyakran bicskanyitogatóan-lábkilógatóan hazug, sanda hátsó szándékokkal zsúfolt tálalásözönt, amiben csupán e két téma kapcsán hosszú-hosszú hónapokon át részünk lehetett, nemhogy felsorolni, de még mélyebben alapozni-elemezni is csak vaskos kötetekkel és kötetekben lehetne. A sajnálatosan kisebbségben lévő normálisok és tisztességesek hangja ha nem is veszett el teljesen, de mindvégig szordinósan, elnyomottan, lehalkítva szólt itt-amott a mennydörgő kórusban. A pánikcsiholók, ha fogalmuk sincs is arról, milyen az igazi glossza vagy mi fán terem az irodalmi riport, imponáló technikai eszköztárral rendelkeztek a pánik változatos gerjesztése, a fölpumpálás, a megtévesztő hangsúly- és arányeltolások, a legkülönfélébb ferdítések-csúsztatások és hamis beállítások virtuóz használatát illetően. Ez a típus fontoskodó és permanensen okoskodó, fölényeskedve hablatyoló és rossz ripacsként jólértesültséget mímelő-fitogtató, a végtelenségig felszínes-felületes és nem is nagyon titkoltan eszménytelen-cinikus, irtózatosan önző és csakis az anyagi-komfort „érté­keit” kergető és elismerő. A pánikcsiholó-hordalékok már igen szép számmal tolonganak itt körülöttünk, és munkájuk gyümölcseit – a manipuláltak, a folyamatosan megfélemlítettek-ijesztgetettek-megriasztottak, az agyonhülyítettek tömegeit – napról napra szemügyre vehetjük itt körülöttünk. Azzal a több mint fura észrevétellel is, hogy mindig akad egy-két, hasonlóképpen „legtémább téma”, amiről az éppen ügyletes pánikcsiholási sztártobzódás közepette az indokoltnál sokkal kevesebb szó esik.

A Covid vagy éppen a keleten zajló háború fülsiketítő zajában elhalkult – máig – a hosszabb távon (mert egész életünkre, jövőnkre, nemzedékekre, századokra kihatóan) érvényes migránskérdés interpretációja. Pedig úgy lehet, akkor lehetett volna igazán megrémülni, amikor a miniszterelnök bejelentette a határvadász-alakulatok létrehozásának elkerülhetetlen szükségességét. Mert ez mindennél jobban mutatja, mekkora a veszély – és ugyan tessék megnézni, pánikcsiholóék­nál milyen arányban van jelen ez a téma az ukrajnai háborúhoz vagy éppen a járvány fejleményeihez képest, Donbasztól Kínáig, Kijevtől Bukarestig? Pedig – nem ártana tudni – a járványok és a háborúk, legyenek bármily szörnyűek is, egyszer mindig véget érnek. Ám amit a 2015-ben megkezdődött lidércnyomás alig néhány év alatt Németországba, Párizsba, jóformán egész Nyugat- és Dél-Európába elhozott, az nemzedékek hosszú egymásutánjának szól, azokat mind-mind érinteni fogja… Akkor is, midőn már az sem fogják tudni, mit jelent a Covid szó vagy merre van az a Luhanszk megye.