Átnéztem nagyanyám kézzel írott szakácskönyvét. Nem találtam benne megfelelő receptet. Ő mindenféle zöldségeket meg húsokat meg tojásokat főzött. Nem volt modern. Régimódi volt. Boomer. Meg aztán látom magam előtt, ahogy a déli harangszóra belép nagyapám a konyhába, letelepszik az asztalfőre, nagyanyám pedig elé tesz egy tál vándortücsköt.
Abból baj lett volna.

Igaz, ami igaz, amikor megszülettem, három és fél milliárd ember élt a Földön. Most meg mindjárt nyolcmilliárd. Mi végre?

Ellenben, ha most majd a mosás helyetti szellőztetés, a fűtés helyetti teamécses-égetés és az ablakok lefóliázása után rászoktatnak minket a rovarevésre, további problémák fognak felmerülni. Perceken belül meg fognak ugyanis jelenni az elszánt rovarvédők.
Nagy tüntetéseket látok, melyen a résztvevők „Én is lisztkukac vagyok!” táblákat akasztanak majd a nyakukba, s a woke szónokok a „rovarholokauszt” azonnali befejezését fogják követelni. S a tömegben érzékeny lelkű vegánok fognak sírdogálni vagy hisztérikusan üvölteni fájdalmukban.

És valóban: milyen alapon tartunk alacsonyabb rendűnek s így megehetőnek egy svábbogarat egy tehénnél? Arról nem is beszélve, hogy a svábbogarat a németek franciabogárnak hívják, ami újabb kínzó kérdések garmadáját veti fel.

Mindebből kiviláglik, mennyire nehéz és fáradságos dolog felvilágosultnak és társadalommérnöknek lenni. Ehhez képest egész nap kubikolni smafu.

De én igyekszem lépést tartani a korral, szeretnék jó ember lenni és jóemberkedni. Csak van egy problémám. Illetve több.

Itt van mindjárt az, hogy egész életemben, egészen kicsi gyerekkorom óta összesen két ételt nem tudtam megenni: azt a jóféle menza-paradicsomlevest, sok kristálycukorral és betűtésztával, meg azt a betonkemény sárgaborsó-főzeléket. És nem is ettem meg soha. Mert ha megettem volna, kihánytam volna. Szerencsére nem is erőltette senki, amiből világosan látszik, hogy például a nagyanyám meg az édesanyám sem volt elég felvilágosult társadalommérnök.

Viszont most itt állok hatvan felé, és próbálom elképzelni, ahogy meg kell ennem egy tányér ínycsiklandozó, friss lisztkukacot. Vagy néhány hízott, tokás, grillezett cserebogárpajort.

Én bizony kiokádnám. S így fejemre idézném korunk jakobinusainak és bolsevikjainak (ezek elpusztíthatatlanok, csak koronként másképpen hívják magukat, most éppen woke-nak, Green­peace-nek, BLM-nek, cancel culture-nek, modernnek, anarchistának meg Tordai Bencének) haragját.

És még egy csomó nagyon modern dologgal vagyok ugyanígy. Például legyőzhetetlen undorral tölt el két csókolózó férfi látványa, egy bajszos, szakállas terhes „férfié” nemkülönben, a szőrös, dagadt, nagyon kifestett, rózsaszín hajú és habos tütükébe öltözött idiótákról nem is beszélve.

Persze nyilván velem van a baj. Úgyhogy ez itt most valójában önkritika.

És hogy bizonyítsam jó szándékomat, sok szűzérmét csíkokra vágok, hagymán megpirítom, sok majorannát hintek rá, sózom, borsozom, fehér borral locsolom, s amikor puha, zöldborsót teszek hozzá. Készülhet karajból is, csak én szűzzel jobban szeretem.

Rizs jó mellé.

S ezennel megesküszöm, hogy míg készítem, mindvégig egy gusztusos, vágósúlyban lévő, eperlevéllel etetett selyemhernyóra fogok gondolni. Azt még nem döntöttem el, hogy Uzinger barátom sauvignon blanc-ját vagy egy Matua sauvignon blanc-t nyitok ki mellé, de az biztos, hogy közben egy finom, friss, zöldgilisztaturmix fog járni a fejemben.

Azt még nem tudom megígérni, hogy szép, szőke feleségem helyett egy nagy, szőrös, tagbaszakadt fekete férfira gondolok majd, amikor kitöltöm kettőnknek a bort, de igyekszem majd. Hátha az is sikerül. De addig is Madáchot olvasok, az eszkimó színt:

„Ádám: Mit járjuk e végetlen hóvilágot, / Hol a halál néz ránk üres szemekkel, / Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva, / Amint felretten lépteink zaján; / Hol a növény is küzdni már kifáradt, / Korcsult bokor leng a zuzmók között, / S a hold vörös képpel néz köd megől / Halál lámpájaként a sírgödörbe. – / Oda vezess, hol pálmafák virulnak, / A napnak, illatoknak szép honába, / Holott az ember lelke, erejének / Öntudatára fejlődött egészen.

– Lucifer: Ottan vagyunk. E vérgolyó napod. / Lábunk alatt a föld egyenlitője. – / A tudomány nem győzött végzetén. –
Ádám: Szörnyű világ! – csupán meghalni jó. / Nem sajnálandom, amit itt hagyok. / Ah, Lucifer! ki egykor ottan álltam / Az ember bölcsejénél, aki láttam, / Mi nagy jövő reménye ringa benne, / Ki annyi harcát mind végigcsatáztam, / Ez órjás síron, melyre gyászlepelt / A természet dobott, midőn merengek, / Első, utolsó ember a világon: / Szeretném tudni, hogy bukott fajom? / Nemes küzdésben, nagyszerűen-é, / Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre, / Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.”

És én már sajnos sejtem a választ: igen, nyomorún, törpülve ízrül ízre, és bizony, nagyság nélkül. Kár érte. Vagy nem is…

Borítókép: illusztráció (Forrás: Reuters)