Uborkaszezon, az van most, ezt szoktuk ilyentájt mondani. Abban az értelemben feltétlenül, hogy kaptunk a szomszédasszonytól egyszatyornyit, abból a régifajta girbe-gurbából, amit annak idején a nagymama kertjéből ismertünk, ami semmi esetre sem EU-konform, viszont olyan íze van, hogy nem éri meg az uborkasalátai státust, mert felfaljuk üstöllést, úgy ahogy van. És elfogyott a második adag kovászos is.
Ami viszont a híreket és eseményeket illeti, inkább fásulunk, mint szegény budapestiek (akik javarészt már úgy megbánták a legutóbbi döntésüket a városvezetéssel kapcsolatban, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett) a tömegközlekedésbe bele, amit közösséginek nevezni barokkos túlzás lenne, hiszen még egy olcsó havi bérlet ígérete sem lenne képes kicsalogatni őket az autóikból, ami a viszonyokat látva nagyjából érthető. Viszonyokon a totális anarchiát értem én most. Fásulunk tehát, holott korai volt még leírni a fáradhatatlan tobzoskát, a szomszédban lövöldöznek szakadatlanul, az árak rendületlenül húznak felfelé és lehetne máris rosszabb, mint amilyen lesz majd.