A legtöbb állat ezt el is hitte neki, a keselyű is ezt erősítette bennük. Bár senki sem sietett a segítségére – a medvétől mégiscsak mindenki félt –, de szurkolni azért szurkoltak. A bagoly, például jófejségből felírta odúja falára: szláva bika! Ezt a többi állat is követte, sőt lelkiismeretük megnyugtatására kitalálták, azzal büntetik a medvét, hogy nem állnak vele szóba. Miután a kiközösítés nem vált be, de még a medve málnájának lefoglalása sem, kitalálták, hogy nem engedik átrepülni a méheket a medve területére, így nem lesz méze. Ám ez sem szegte a harci kedvét, a méhek máshonnan repültek oda. Végül megfogadták, hogy egyikük sem iszik egy kortyot sem abból a patakból, amely a medve területén ered.

A medve csak nevetett mindezen, de az állatok ettől kezdve csakugyan nem ittak a patakból. Mindenki a pocsolyák körül álldogált, amitől nagyon szolidárisnak érezték magukat, de ezek csakhamar kiszáradtak. Néhány jómadár csipogott állítólagos alternatív vízforrásokról, mások meg a hajnali pára falevelekről való lenyalogatását javasolták, de mindez nem oldott meg semmit. Az állatok már homokot köptek, de amikor valamelyik inni szeretett volna a lábuk mellett csobogó patakból, a többiek lehurrogták.

Azt nem tudni, hogy mi lett az összecsapás vége. A varjak károgták, hogy a bika állítólag belehalt és az összes dögevő belőle lakmározott. Az egykor virágzó legelőn immár csak száraz port fúj a szél. Az erdőre is néma csend telepedett, az állatok – a dögevők végtelen boldogságára – egytől egyig szomjan haltak a patak partján. A keselyű teletömte magát a tetemekből, majd elrepült keletre.

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)