A mesebeli Kerekerdő egyik felét a medve uralta, a másik felén a kisebb állatok éltek többé-kevésbé békességben. A régmúltban persze köztük is voltak véres viszályok, de aztán az ősellenségek is meggyőzték egymást arról, hogy együtt talán a medvével szemben is többre mennek, mint külön-külön.
A medvéről az volt a közvélekedés, hogy amíg fel nem bőszítik, alapvetően szót lehet vele érteni, de azért csak óvatosan! Főleg a medve területéhez közelebb élő állatokban éltek még kellemetlen emlékek abból az időből, amikor a maci még fiatal volt, tombolt benne az adrenalin, és várta az alkalmas pillanatot, hogy az egész erdő urává válhasson.
Egy napon aztán az egyik bajuszt viselő állat szemet vetett a medve erdőrészére, azt mondta, kell neki élettérnek. Nagy dirrel-durral egészen a dörmögő barlangjáig merészkedett, de ezzel aztán úgy felbőszítette a medvét, hogy az előbb őt tépte szét, majd őrjöngve gázolt végig a fél erdőn, halomra gyilkolva minden útjába kerülő állatot. Miután szétdúlta az erdő keleti felét és eltaposott minden ellenállást, két lábra állt és elüvöltötte magát: ezentúl ő mondja meg, meddig ér a territóriuma, amelyen belül mindenkinek úgy kell élnie, ahogy azt ő diktálja! Aki csak gondolni mer másra, annak irány az állatkert, minden más vagonkérdés!
A megfélemlített erdőlakók beletörődtek, és ha akadt is köztük pár lázadó, a többi állat fülét-farkát behúzva félrenézett, ne is lássa, a medve miként torolja meg az ellenszegülést. A mackóterror alatt végtelenül rosszul érezték magukat az állatok, ugyanis csak a medvék szeretnek úgy élni, mint a medvék.
Ez a rémes állapot akkor szűnt meg, amikor a bundás beteg lett, és még a régebben leigázott állatok is felszabadultak a medveuralom alól. A bika is ez utóbbiak közé tartozott. Nagyon régóta nem élhetett szabadon szegény, sokat tűrt, mert igen jámbor fajta. Nem is igen tudta, hogy a szabadság körülményei közt mi fán terem az együttélés a többi állattal. Miközben legelészett, először csak figyelmetlenségből taposott rá egy hangyabolyra, de megtetszett a móka, a vakondtúrást már készakarva rúgta szét, aztán beomlasztotta a róka és a nyúl üregeit is. Hiába panaszkodtak az állatok, ő nagynak és erősnek érezte magát. A kerecsensólyomnak például megtiltotta, hogy a saját nyelvén szóljon fiókáihoz. Imponált neki, hogy végre ő bánhat úgy a kisebb állatokkal, ahogyan vele bánt korábban a medve.
Egy napon dögkeselyű ereszkedett a közeli fa ágaira. Egy távoli helyről jött, a bika pedig elhitte neki, hogy „a keselyűk önzetlenségével” segíteni szeretne, meg is védi, ha kell. A keselyű hamis barátsága felbátorította a bikát, aki elhatározta, hogy revansot vesz a medvén a régi sérelmekért.
Annyira persze nem volt vakmerő, hogy szemtől szemben nekimenjen, de a piszkálgatás is kielégítő volt a számára. Idővel odáig merészkedett, hogy megtiltotta a területén élő mosómedvének, a barnamedve rokonának, hogy mosogasson az ő patakjában! Sőt hogy képzeli egy mosómedve, hogy nem tanulja meg a szarvasmarhák szent nyelvét? Ez a bikák ősi területe, én vagyok Taurus, az erdő istenállata – bőgte az égre a nagy marhaságot.
A medve sokáig dörmögve tűrt, majd felemelve hangját bömbölt egy darabig, miközben az erdő állatai azzal nyugtatták magukat, hogy csak blöfföl. Ekkor azonban rávetette magát a bikára.
A kérődző minden erejét összeszedve próbált védekezni, de tudta, hogy támadója erősebb a harcban, előbb-utóbb legyőzi őt. Sikerei láttán a medve vérszemet is kapott, egyre kisebb területre szorította vissza a bikát. A vérző testtel védekező marha szinte hörögve bőgte az erdő állatai felé, hogy segítsenek rajta, mert ő csak ártatlan áldozat, a gonosz medve pedig gyilkos fenevad, aki minden előzmény nélkül támadt rá.
