időjárás 4°C Stefánia 2022. november 28.
logo

Scholz és az oximoron

Felföldi Zoltán
2022.09.04. 11:00 2022.09.04. 15:09
Scholz és az oximoron

Hosszú történelmi hagyománya van annak, hogy német politikusok, valamiféle képzelt ideológiai felsőbbrendűség jegyében és arra hivatkozva, bennünket, magyarokat vegzálnak. Először több mint 1100 éve szembesültünk ezzel a német szokással, amikor a bajor urak a pogány magyarok keresztény hitre térítésének érdekében az evangelizációnak azt a sajátos módját választották, hogy úgy döntöttek, mind egy szálig kiirtanak bennünket. Ez akkor nem – és azóta sem – sikerült, bár próbálkozások folyamatosan vannak. Azt, hogy nem pusztán világnézeti és életmódbeli különbözőségekről, hanem a Közép-Európát uralma alá hajtani kívánó német birodalmi törekvésekről (is) van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 907-es pozsonyi csatát követően több mint száz évig eszükbe sem jutott megtámadni a „pogány” (valójában nagyon is istenhívő) magyarok országát, azonban a XI. században vissza-visszatérően támadták meg az akkor már keresztény Magyar Királyságot.

Ez jutott eszembe, amikor a minap német baloldali politikusok bokros teendőik között ismét időt szakítottak arra, hogy beszólogassanak nekünk. Például a Daniel Freund nevű, aki a nevével ellentétben a legkevésbé sem a barátunk, és aki, miközben minket piszkál, újra meg újra tanúbizonyságát adja történelmi ismeretei meglehetős hiányos mivoltának, és akit időnként Bayer Zsolt igazít helyre néhány keresetlen mondattal.

A pálmát azonban nem Freund, hanem Olaf Scholz vitte el a héten, akit a németek egy gyenge pillanatukban a kancellári székbe juttattak, és aki a prágai Károly Egyetemen tartott beszédében azon problémázott, hogy mi itt, Magyarországon illiberális demokráciáról beszélünk.

 Magyarra fordítva már megint azzal van a baj, hogy másként gondolkodunk, másként látjuk a világot, és másként szervezzük az életünket, mint a németek – nem akarunk német mintájú „liberális demokráciában” élni idehaza. Volt ilyen már korábban is, akkor az volt a problémája az éppen aktuális német kancellárnak, hogy nem akarunk német mintájú nemzeti szocialista rendszerben élni, a németek ugyanis abban az időben éppen a nácizmusba voltak úgy beleszerelmesedve, ahogyan ma a liberális demokráciába. Úgy látszik, mindig kell nekik valami, amit teljes erővel tolhatnak, és amit teljes erővel próbálnak lenyomni Közép-Európa torkán is. A közép-európaiak gyomra azonban ezeket a próbálkozásokat nem nagyon veszi be, és csak a mindenkori erős hatalom lábához mindenkor kéjesen dörgölőző románok asszisztálnak rendre lelkesen az ilyen kísérletekhez.

Persze megvannak a kényszerítő eszközök, gazdaságiak vagy politikaiak – némelykor katonaiak – a renitens közép-európaiak jobb belátásra bírására.

 Scholz kancellár most azt lengette be, hogy az illiberális demokráciával kísérletezőket pénzmegvonással kell sújtani. Ez is egy olyan szép német szokás, hogy ha valaki – egyébként a saját hazájában – nem akar úgy viselkedni, ahogyan azt a németek a Spree partján elképzelik, azt kényszerrel kell jobb belátásra bírni. Egykor ezeket a kísérleteket szépen visszavertük, és a németek fejvesztve menekültek haza, vértjeiket a Dunántúl egyik lankás hegységében szanaszét hajigálva. Ma ugyan nem vagyunk ilyen erősek, de az időközben kifejlesztett kuruc harcmodor azért sok eredmény elérésére képes.

Scholz kancellár arról is tanúbizonyságot tett, hogy a történelmi ismeretei sem túl fényesek, semmiképpen nem haladják meg Daniel Freund vagy éppen az érettségi helyett az alkoholizmusig jutott Martin Schulz egykori szociáldemokrata német politikus (valaki emlékszik még rá?) ilyen irányú ismereteit. Scholz szerint ugyanis az illiberális demokrácia fogalma egy oximoron, vagyis egymásnak ellentmondó dolgok humoros összekapcsolása. Örülünk, hogy jó a kancellár úr humorérzéke, azonban talán érdemes felhívni a figyelmét, hogy az ókori görög városállamok demokráciái mintegy kétezer évvel a liberalizmus megszületése előtt működtek, tehát van arra történelmi példa, hogy demokrácia működik liberalizmus nélkül is. A svájci demokrácia is elég szépen és elég sokáig elműködött liberalizmus nélkül, vagy – hogy egy német példát hozzunk – az is érdekes kérdés, hogy az úgynevezett weimari köztársaság demokráciáját lehet-e liberális demokráciaként azonosítani.

Apropó: Weimar. Nekünk innen, Közép-Európából úgy tűnik, hogy a németek egyszerűen nem képesek egy demokratikus rendszert tartósan működtetni. 

A weimari köztársaság demokráciáját nemzeti szocialista diktatúrára és véleményterrorra cserélték le, Konrad Adenauer szociális piacgazdaságát és kereszténydemokráciáját – amelyet még a 70-es és 80-as évek szociáldemokrata kancellárjai is tiszteletben tartottak – pedig épp a napjainkban cserélik le liberális diktatúrára és véleményterrorra, amely odáig merészkedik, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát magánemberként gyakorló futballedzőket távolítanak el állásukból, ha azok véleménye nem egyezik meg a liberális kánonnal. És mindezt a németek maguktól teszik, a legkevésbé sem arról van szó, hogy külső nyomásra, esetleg megszálló csapatok árnyékában lennének kénytelenek felszámolni a saját demokratikus rendszerüket, ahogyan ez nálunk többször is megtörtént – 1944-ben például éppen német megszállás eredményeként.

Tényleg magukra maradtak

Harminckét év kellett ahhoz, hogy a magyar posztkommunisták és liberálisok teljesen lenullázzák magukat.

Nincsen nekünk semmi bajunk azzal, hogy mindig elviszi őket valami totális ideológia iránti rajongás, csak minket hagyjanak békén ezzel, és ne akarják ránk erőltetni az ő éppen aktuális ideológiai elmebajukat. Értjük mi, hogy birodalom, értjük mi, hogy nagyhatalom, értjük mi, hogy különbség az erőviszonyokban, de akkor sem kérünk belőle. Akkor már inkább a török birodalom, ők legalább nem próbáltak iszlám hitre téríteni bennünket, beszedték az adókat, aztán békén hagytak. Az adót a németek ugyanúgy beszedik (csak most profitrepatriálásnak nevezik), de nekik – szemben a törökökkel – a lelkünk is kellene.

És ha már oximoron: szerintünk nem az illiberális demokrácia fogalma az oximoron, hanem az, hogy a magát „egyedülálló gazdasági és politikai unióként” definiáló Európai Unió parlamentje szerint tavaly óta Európában már a férfiak is szülhetnek.

 Ez – amellett, hogy olyan egyedülálló marhaság, mint amilyen egyedülálló gazdasági és politikai unió az EU – valóban egymással ellentétes dolgok humoros összekapcsolása. Amint az is, hogy egy olyan ember, aki született férfi létére nőnek gondolja magát, és nővé operáltatással kísérletezik, nem valamelyik elmegyógyintézet zárt osztályán, hanem a Bundestagban – a Scholz kancellár kormányát támogató frakciók egyikében – üldögél. Valóban vicces, könnyesre is röhögjük magunkat, amikor a Marcus Gansererből egyszer csak Tessa Gansererré avanzsált képviselő asszonyt/urat (?) látjuk, bár igazán vicces akkor lenne, ha ez a műsor a rádiókabaréban, és nem az egykor szebb napokat megélt Németország parlamentjében menne.

A legkomolyabb oximoron azonban lassan a „liberális demokrácia” szóösszetétel lesz. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy liberalizmus és demokrácia nem férnek össze egymással, és a liberális demokrácia éppen olyan fogalmi nonszensszé válik, mint annak idején a demokratikus szocializmus. És amint anno nem kértünk a demokratikus szocializmusból, ugyanúgy nem kérünk ma a liberális demokráciából sem.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Olaf Scholz német kancellár az Európai Unió és a Nyugat-Balkán csúcsértekezletére érkezik, amelyet az EU kétnapos csúcstalálkozójának keretében tartanak Brüsszelben az esemény első napján (Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.