Történelmi nap a mai: hatályba lépett Pintér Sándor „szívhangrendelete”. A belügyminiszter döntése nyomán a magzatuk meggyilkolását kérelmező nőknek immár meg kell hallgatniuk gyermekük szívhangját, egy pillantást kell vetniük ultrahangképére. Csak ezek után hajthatják végre a nőgyógyászok a végzetes műveletet – már amennyiben az áldott állapotú „édesanya” a szívdobogás meghallgatása és az ultrahangkép szemrevételezése után is kitart eredeti szándéka, a gyilkosság mellett. Ha kitart, akkor az orvos hozza a szükséges alkalmatosságot, azt a bizonyos „botmixert” (amely elnevezésen Cseh Katalin – egykori szülész-nőgyógyászként – 2015-ben oly édesdeden röhögcsélt egy rádióműsorban), és annak segítségével szép akkurátusan földarabolja a gyermeket. Ezután már nem lesz szívhangja – legalábbis a gyermeknek, akit balszerencséje egy olyan degenerált korba vetett, amelyben egy beteg vaddisznó lelövéséért vagy egy odvas fa kivágásáért virtuális lincselés jár, az egészséges embermagzatok elpusztítása viszont ünneplendő „emberi jog”.
Ám ha az (immár idézőjel nélküli) édesanya a szívhangra és föltámadó lelkiismeretére hallgatva mégsem tart ki eredeti, gyilkos szándéka mellett, akkor egyidejűleg több örömteli dolog is történik. A legfontosabb: egy emberi élet megmenekül, esélyt kap megszületni, boldogan élni, szeretni az édesanyját, majd továbbadni az életet. Az édesanya nem szerez gyógyíthatatlan lelki sebeket. A lelki nyavalyákon túl a gyermekgyilkosság (vagy ahogy beteg korunk technokratái elnevezték: „abortusz”) gyakori következménye még a meddőség, amely így szintén nem fenyeget. További járulékos haszon: az emberi élet védelmére esküt tett nőgyógyásznak nem kell végrehajtania az esküjével ellentétes gyilkosságot. Mindenki jól jár.
Noha Magyarország alaptörvénye szerint „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, a valóságban sajnos ez a védelem mégsem érvényesül. Ugyanis a magzati élet védelméről szóló, az alaptörvénynél alacsonyabb szintű jogszabály „súlyos válsághelyzet” esetén mégiscsak engedélyezi a gyermekgyilkosságot, ráadásul állami támogatással. A súlyos válsághelyzet valódiságát azonban senki nem vizsgálhatja, a hatóságnak azt bemondásra tudomásul kell vennie. Így évente körülbelül harmincezer magyar gyermek életét oltják ki az anyaméhben, pedig a gyakran beszűkült tudatállapotban hozott, elhamarkodott döntést utólag sokan megbánják. Ám akkor már nincs visszaút. Magyarországon az abortuszok elsöprő többségét – 97 százalékát – nem azért kérik, mert a gyermek erőszak útján fogant, fejlődési rendellenességben szenved, netán az édesanya életét veszélyeztetné a szülés (ezek elfogadható indokok lennének) –, hanem mert a „szülők” épp akkor nem szeretnék a babát. Nincs hozzá kedvük, idejük, pénzük, eszük.
