Történelmi nap a mai: hatályba lépett Pintér Sándor „szívhangrendelete”. A belügyminiszter döntése nyomán a magzatuk meggyilkolását kérelmező nőknek immár meg kell hallgatniuk gyermekük szívhangját, egy pillantást kell vetniük ultrahangképére. Csak ezek után hajthatják végre a nőgyógyászok a végzetes műveletet – már amennyiben az áldott állapotú „édesanya” a szívdobogás meghallgatása és az ultrahangkép szemrevételezése után is kitart eredeti szándéka, a gyilkosság mellett. Ha kitart, akkor az orvos hozza a szükséges alkalmatosságot, azt a bizonyos „botmixert” (amely elnevezésen Cseh Katalin – egykori szülész-nőgyógyászként – 2015-ben oly édesdeden röhögcsélt egy rádióműsorban), és annak segítségével szép akkurátusan földarabolja a gyermeket. Ezután már nem lesz szívhangja – legalábbis a gyermeknek, akit balszerencséje egy olyan degenerált korba vetett, amelyben egy beteg vaddisznó lelövéséért vagy egy odvas fa kivágásáért virtuális lincselés jár, az egészséges embermagzatok elpusztítása viszont ünneplendő „emberi jog”.
Ám ha az (immár idézőjel nélküli) édesanya a szívhangra és föltámadó lelkiismeretére hallgatva mégsem tart ki eredeti, gyilkos szándéka mellett, akkor egyidejűleg több örömteli dolog is történik. A legfontosabb: egy emberi élet megmenekül, esélyt kap megszületni, boldogan élni, szeretni az édesanyját, majd továbbadni az életet. Az édesanya nem szerez gyógyíthatatlan lelki sebeket. A lelki nyavalyákon túl a gyermekgyilkosság (vagy ahogy beteg korunk technokratái elnevezték: „abortusz”) gyakori következménye még a meddőség, amely így szintén nem fenyeget. További járulékos haszon: az emberi élet védelmére esküt tett nőgyógyásznak nem kell végrehajtania az esküjével ellentétes gyilkosságot. Mindenki jól jár.
Noha Magyarország alaptörvénye szerint „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, a valóságban sajnos ez a védelem mégsem érvényesül. Ugyanis a magzati élet védelméről szóló, az alaptörvénynél alacsonyabb szintű jogszabály „súlyos válsághelyzet” esetén mégiscsak engedélyezi a gyermekgyilkosságot, ráadásul állami támogatással. A súlyos válsághelyzet valódiságát azonban senki nem vizsgálhatja, a hatóságnak azt bemondásra tudomásul kell vennie. Így évente körülbelül harmincezer magyar gyermek életét oltják ki az anyaméhben, pedig a gyakran beszűkült tudatállapotban hozott, elhamarkodott döntést utólag sokan megbánják. Ám akkor már nincs visszaút. Magyarországon az abortuszok elsöprő többségét – 97 százalékát – nem azért kérik, mert a gyermek erőszak útján fogant, fejlődési rendellenességben szenved, netán az édesanya életét veszélyeztetné a szülés (ezek elfogadható indokok lennének) –, hanem mert a „szülők” épp akkor nem szeretnék a babát. Nincs hozzá kedvük, idejük, pénzük, eszük.
Belegondolni is szörnyű: eközben meddő magyar párok ezrei mindenüket odaadnák, csak hogy gyermekük szülessen. Akinek annyira nem kell a gyermek, hogy képes elpusztíttatni, miért nem adja inkább örökbe? Innen nézve: a mostani az emberiség történelmének legocsmányabb korszaka. Már önveszélyesebbek vagyunk, mint amennyire közveszélyesek.
A mostani szívhangrendelet az életpártiak apró győzelme a halálkultusz felett. Halvány reménysugár, hátha a szívdobbanás megpendít valamit a nőben. Ha van lelkiismerete, akkor ő lesz az anyja – ha nincs, akkor csak a végzete. Tán az „abortusz” műszót is azért találták ki, hogy a megrendelőt ne nyomassza a tény: ez valójában gyilkosság. Hogy a döntő pillanatban ne kelljen szembenéznie lelkiismeretével. Pedig nézzen csak! Erre szolgál a szívhangrendelet. Mostantól jó okkal reménykedhet minden életpárti abban, hogy tovább csökken a magzatgyilkosságok száma.
Hogy remek döntés született, abból is látszik, hogy tombolnak a halálkultusz hívei. Botmixeres Katalin például előadta: a szívhang meghallgatása „nem kevesebb terhességmegszakításhoz, hanem több lelki sérült emberhez vezet. Azt az érzést kelti a terhes nőben, hogy bűnt követ el.” De hát bűnt követ el, hahó! A gyilkosság bűn. És aki elköveti, az szívhanghallgatás nélkül is lelki sérült lesz, akár bánja később, akár nem. Viszont aki még időben meggondolja magát (és lesz ilyen, szerintem nagyon sok), azt később nem fogja üldözni a lelkiismerete, s boldog lesz, hogy jó döntést hozott. Cseh Katalin még azt is írta: „sokáig ható trauma ez a legtöbbeknek. Mégis: az ő döntésük.” Hát nem! A nagy, szent liberális tanok szerint mindenki szabadsága addig tart, ameddig másokét nem sérti. Márpedig a létrejövő magzat egy másik élőlény, dobog a szíve, nem pusztítható el kényre-kedvre.
„A mostani lépés egyetlen valódi motivációja a nőgyűlölet. Egy életet sem fognak megmenteni azzal, hogy az abortusz mellett döntő nőt a magzati szívhang meghallgatására kényszerítik” – hazudta Gyuri bácsi egyik legaljasabb magyarországi lerakata, a Patent Egyesület. Tudniillik ők jósok is: tudják, hogy nem ment meg senkit a rendelet, punktum. Ám ha tényleg így lesz, és minden mindegy, akkor mi a frászért szerveznek tüntetést szeptember végére? Hát azért, mert a Patent szerint az egész „felesleges és értelmetlen eljárásnak egyetlen célja van: az abortuszon áteső nők megalázása”. Érdekes logika. Szembesíteni valakit vele, mire készül: „megalázás”. Hogy egyazon sorvezetőből dolgozik a teljes magyarországi halálbaloldal, abból is látszik, hogy Gyurcsány mikrofonállványa, Kálmán Olga szintúgy a nők megalázása miatt pufogott. „Van még valami Fidesz-ötlet arra, hogyan lehet a kiszolgáltatott emberekbe belerúgni?” A többi sirámot nem idézem, egy kaptafa mind.
Évi harmincezer kioltott élet. Ami nekünk nemzeti tragédia – az a halálkultusz híveinek „emberi jog”. Ami nekünk élet – nekik csupán egy „sejtcsomó”. Mi a Teremtő műveként tekintünk a világra, családban, nemzetben gondolkodunk. A liberálisok viszont tagadják Istent, önmagukat tekintik a legmagasabb rendű létezőnek, látókörük az orruk hegyéig terjed, úgy hiszik, körülöttük kering a galaxis, az ő vágyaik, szükségleteik, perverzióik gátlástalan kiélése az élet maga, s aki ebben akadályozza őket, vagy csak rájuk mer szólni, azzal ugyanúgy el kell bánni, mint a pár hetes, védtelen magzatokkal.
