Az általános forgatókönyvet jól ismerjük: a föderalizációs törekvéseknek ellenálló tagállamokat előbb megpróbálják lejáratni mondvacsinált okokra hivatkozva – amelynek legtöbb esetben már korábban megágyaztak különböző kötelezettségszegési és jogállamisági eljárásokkal –, majd szégyenpadra ültetik koholt vádak alapján, végül politikai és pénzügyi eszközökkel zsarolni, „jobb belátásra” bírni kezdik. A koronavírus-válság erre jó példa, hiszen sikeres vakcinabeszerzés helyett Brüsszel ebben időszakban dolgozott ki új mechanizmust a tagállami jogállamiság „monitorozására”, új migrációs paktumot javasolt a 2015 óta megoldásra váró civilizációs kihívásra, de új „demokráciacsomag-tervezetet” is letett az asztalra akkor, amikor a politikai indíttatásból engedélyekre váró vakcinák sok tíz- vagy akár százezer ember életét menthették volna meg.
Hogy mindezzel mi a probléma? Leginkább az, hogy az ezekhez hasonló, nem érdemi intézkedésekből álló válságkezelési stratégiájával rendszerint még nagyobb válságot idézett elő az EU. Például a migrációs válság idején beengedte az illegális bevándorlókat és a tagállamokra nézve kötelező kvótaelosztást tervezett, most az Ukrajnában zajló háború során pedig az Oroszországgal szemben kivetett, hibásan összeállított szankciós csomagokkal energia-, majd annak nyomán szárba szökkenő inflációs és gazdasági válságot idéz elő.
Érdemes tehát éberen figyelni a vonatkozó jogalkotási kezdeményezéseket, hiszen ezen javaslatok – hogy uniós szakkifejezéssel éljünk – „aggodalmakra” adnak okot. A kiszivárgott információk szerint a bizottság fent idézett ötletével arra kérhetné a tagállamokat (ismerjük az ilyen „kéréseket”), hogy szervezzék át az ellátási láncaikat; befolyással lehetne továbbá arra, hogy egy tagállam az egyes termékek beszerzési és előállítási logisztikáját hogyan szervezze meg. A bizottság a piac működésébe, a tagállamok hadigazdálkodásába, sőt energiapolitikájába is beavatkozhatna, a nem engedelmeskedő vállalatokat pedig súlyos pénzbüntetésekkel szankcionálhatná. Teljesen egyértelmű, hogy ezek az intézkedések a tagállamok számára ismét szuverenitásuk csorbulását jelentik. A jogállamisági mechanizmushoz hasonlóan a bizottság részéről tehát ez is egy újabb erőfeszítés a pénzügyi vonzatú, politikai és ideológiai nyomásgyakorlásra.
A hatályos közösségi jog szerint az energiapolitika ugyan megosztott hatáskör, de ezen túlmenően a jelenlegi geopolitikai környezetben legfőképpen nemzetbiztonsági kérdés, hiszen a javaslat alapján például arra vonatkozóan is iránymutatást adhat az unió, hogy a hét pontból álló – és a magyar nemzeti érdeket követő – energia-veszélyhelyzeti terv miként módosuljon esetünkben. Abszolút világos – már ameddig van áram, persze –, hogy egy állam ipara, gazdasága, polgárainak hétköznapjai milyen mértékben függenek az energiaellátottságtól. Tragikus, hogy éppen egy ilyen háború mutat rá kiemelten: az energiabiztonság nemzetbiztonság. Ha nem az állam választott politikusai rendelkeznek az energiakontroll felett, csorbul a szuverenitás.
Márpedig az uniós szervek intézkedései egyrészt nem befolyásolhatják a tagállamok jogát az energiaforrások kiaknázására vonatkozó feltételek meghatározására, nem befolyásolhatják a tagállamok különböző energiaforrások közötti választását és energiaellátásuk általános szerkezetét. Másrészt – ha már mindig „szakmaiságról” beszélünk – a megfizethető, hatékony és tárolható energia beszerzését nem szabad ideológiák által vezérelt észszerűtlenségek, a globális lobbi és geopolitikai játszmák veszélyének kitenni.
A járványhelyzet, majd a háború miatt most energia-, nyersanyag- és áruhiány fenyegeti az európai gazdaságot. Amikor az állampolgárok megfizethetőbb árakat akarnak, azt gondolnánk, hogy a kormányok próbálnak megfelelni ennek a jogos elvárásnak. Azonban nincs most ez így mindenhol az Európai Unióban. Most éppen azok az uniós erőcentrumok érvelnek a válságra hivatkozva az energiapolitika tagállami szintről történő kiszervezése mellett, amelyek maguk is aktív részesei voltak ezen válság előidézésének. Hozzáteszem, hogy a javaslatcunami része az orosz importgázra (2021-ben az EU-s behozatal 40 százaléka) kivetendő ársapka is, amely maximálná, hogy az EU mennyit hajlandó fizetni Moszkvának az energiahordozóért – és amit az oroszok nyilván nem fognak elfogadni, tehát az felér egy újabb szankciós csomaggal. Az „előnye”, hogy erről vélhetően nem konszenzussal, hanem minősített többséggel lehet majd dönteni.
