Búcsú Európától címen jelent meg Reichert János publicisztikája a Magyar Hang szeptember havi harmadik számában, amelyben a szerző igen súlyos állítást fogalmaz meg: „Orbán Viktor olyan jelentőségű alakja a magyar történelemnek, amilyen az elmúlt kétszáz évben három volt: Kossuth Lajos, Tisza István és Horthy Miklós. Mindhárom korszakos jelentőségű volt – és mindhárom országvesztő.”
A történelmi párhuzam – amely mellett Reichert az ezt követő mondataiban tovább érvelt – azonban több szempontból sem állja meg a helyét. Egyrészt a három történelmi személy közel sem ugyanazt a szerepet töltötte be.
Kossuth miniszter, majd kormányzó volt, Tisza miniszterelnök, Horthy pedig pozíciója megnevezését tekintve ugyan szintén a kormányzói tisztséget viselte, de ez a gyakorlatban teljesen más jogköröket és lehetőségeket biztosított neki, mint Kossuthnak 1849-ben. Másrészt egyik személyre sem feltétlenül illik az „országvesztő” jelző.
Kossuth a forradalom, majd a szabadságharc egyik vezéralakja volt, aki – főleg a mai korból visszatekintve – számos hibát követett el. Azonban mégiscsak az ő nevével forrt egybe ebben az időszakban és a XIX. század második felében a magyar szabadság és függetlenség gondolata.
A független, önálló magyar állam 1541-ben, Buda elfoglalása után, az ország három részre szakadásával szűnt meg, ezt követően pedig folyamatosan erősödött a közjogi gondolkodásban a szabadság utáni vágy.
A reformkor, majd a forradalom és szabadságharc a magyar függetlenségi törekvések egy kiemelkedő időszaka, amely a katonai vereség ellenére mégis erőt adott a következő korok nemzedékeinek – és hatással van a mai társadalomra, a nemzetről alkotott képünkre is.
Reichert két téves állítást is megfogalmaz. Az első szerint Kossuth „1848 szeptemberében olyan háborúba vitte bele az országot, amelyet nem lehetett megnyerni”.
Csakhogy ’48-ban, amikor egész Európa forrongott és összeomlóban volt a Szent Szövetség rendszere, ez még egyáltalán nem volt nyilvánvaló az akkor élő honfitársainknak, ahogy az sem, hogy a harcok eszkalálódni fognak.
Ráadásul, ha elfogadjuk Reichert érvelését, akkor ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat egyenesen esztelenségnek kellene nevezni, hiszen az esélyek sokkal kedvezőtlenebbek voltak, illetve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Magyar Királyság évszázadokon keresztül harcolt a gazdasági és katonai téren is jóval erősebb Oszmán Birodalom ellen.
A másik téves állítás, miszerint Kossuth „országvesztő” volt.
Magyarország ugyanis nem veszett el a világosi fegyverletétel után. 1867-ben, a kiegyezéssel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amellyel egyben beteljesült az 1848-as követelések többsége, köztük biztosítva lett közjogi értelemben a magyar állam szuverenitása is, ami a gyakorlatban egy korlátozott – elsősorban a belső viszonyokat érintő – függetlenséget jelentett.
Bár maga Kossuth élesen bírálta a kiegyezést, mégsem lehet elvitatni az arra gyakorolt – főleg 1848 előtti tevékenységének köszönhető – hatását.
Tisza István egészen más helyzetben, helyzetekben állt az ország élén. 1848–1849 és az első világháború között ráadásul elég nagy különbség, hogy amíg előzőnél a magyarság „aktív” cselekvőként lépett fel, addig utóbbi esetben a történelem viharainak elszenvedője volt.
Tisza tragédiája összefonódott az ország sorsával, mégsem nevezhető országvesztőnek. Sem a világháborús vereség, sem Trianon nem írható az ő számlájára.
A magyarság és a magyar állam sorsáról „felettünk” döntöttek a győztesek, és a gátlástalan osztozkodás idején ugyanúgy nem számított, hogy mit tett az előző években Tisza István, Wekerle Sándor vagy Khuen-Héderváry Károly, ahogy Teleki „vörös térképe” vagy Apponyi híres beszéde.
Persze arról lehet vitatkozni, hogy enyhített-e volna a tragédián, ha a világháborús vereséget követően egy Tisza-kaliberű és kiállású politikus áll az ország élén, és nem egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla.
Azonban arról is érdemes szót ejteni, hogy az ország Trianon utáni talpra állításában – a békediktátum elleni egységes fellépés mellett – mekkora szerepe volt Tisza István örökségének és a hozzá társított értékeknek.
Teleki Pál, Bethlen István vagy Klebelsberg Kunó, akikhez elsősorban az ország talpra állását kötjük, mind-mind szorosan kapcsolódtak Tiszához vagy nézeteihez, még akkor is, ha bizonyos időszakokban éppen politikai ellenfeleik voltak.
Az első világháború utáni kaotikus időszakban bebizonyosodott, hogy az ország akár Károlyi, akár a kommunisták diktatórikus elképzelései alapján irányíthatatlan, így került előtérbe a Monarchia képzett – bár korábban inkább második és harmadik vonalban lévő – hivatalnok- és politikusgárdája, azok a személyek, akik megfelelően tudtak viszonyulni a kor kihívásaihoz, de szem előtt tartották az évezredes gyökereket, amelyek egyben tartották a társadalmat.
Nem utolsósorban pedig megemlítendő, hogy a korszak legális ellenzéke – amely szintén kötődött Kossuth és Tisza örökségéhez – konstruktív partner tudott lenni a konszolidációban.
Nem véletlen, hogy az élete végén egyébként rendkívül népszerűtlen Tisza István kultusza éppen a két világháború közötti időszakban kezdett el kialakulni, tehát karaktere valójában sokkal nagyobb szerepet játszott az országépítésben, mint az „országvesztésben”.
A három személy közül Horthy Miklós lóg ki a legjobban a sorból. Államfő volt, akinek bár a mai sztenderdhez képest jóval szélesebb jogkörei voltak és sokkal súlyosabb közéleti szerepet is vállalt, mégsem az övé volt a napi irányítás.
Horthy azonban egészen a második világháborúig a függetlenséget, az önállóságot, a magyarságban rejlő erőt, majd 1938–1940-ben az országgyarapítást testesítette meg, még akkor is, ha később ez a kép darabjaira hullott és maradt helyette egy fiáért aggódó, tehetetlen öregember alakja.
Horthy közel sem az a történelmi szereplő volt, akivé ő maga válni akart vagy akinek sokáig a magyarság képzelte. Azonban Reichert azon állítása, miszerint a teljes háborús pusztításért a kormányzó a „legfőbb felelős”, egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Nem feledhetjük el, hogy a 30-as évek második felétől részben, majd a világháború kitörése után egyre jobban, végül teljesen kényszerpályára került az ország, Horthy pedig – főleg miután az ország irányítására valóban képes politikusok, mint Bethlen vagy Teleki, eltűntek mellőle – ebből a helyzetből nem találta, nem is találhatta a kiutat.
