Rá­adásul, ha elfogadjuk Reichert érvelését, akkor ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat egyenesen esztelenségnek kellene nevezni, hiszen az esélyek sokkal kedvezőtlenebbek voltak, illetve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Magyar Királyság évszázadokon keresztül harcolt a gazdasági és katonai téren is jóval erősebb Oszmán Birodalom ellen. 

Magyarország ugyanis nem veszett el a világosi fegyverletétel után. 1867-ben, a kiegyezéssel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amellyel egyben beteljesült az 1848-as követelések többsége, köztük biztosítva lett közjogi értelemben a magyar állam szuverenitása is, ami a gyakorlatban egy korlátozott – elsősorban a belső viszonyokat érintő – függetlenséget jelentett. 

Tisza István egészen más helyzetben, helyzetekben állt az ország élén. 1848–1849 és az első világháború között ráadásul elég nagy különbség, hogy amíg előzőnél a magyarság „aktív” cselekvőként lépett fel, addig utóbbi esetben a történelem viharainak elszenvedője volt. 

Tisza tragédiája összefonódott az ország sorsával, mégsem nevezhető országvesztőnek. Sem a világháborús vereség, sem Trianon nem írható az ő számlájára. 

Persze arról lehet vitatkozni, hogy enyhített-e volna a tragédián, ha a világháborús vereséget követően egy Tisza-kaliberű és kiállású politikus áll az ország élén, és nem egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla.

Azonban arról is érdemes szót ejteni, hogy az ország Trianon utáni talpra állításában – a békediktátum elleni egységes fellépés mellett – mekkora szerepe volt Tisza István örökségének és a hozzá társított értékeknek. 

Teleki Pál, Bethlen István vagy Klebelsberg Kunó, akikhez elsősorban az ország talpra állását kötjük, mind-mind szorosan kapcsolódtak Tiszához vagy nézeteihez, még akkor is, ha bizonyos időszakokban éppen politikai ellenfeleik voltak. 

Az első világháború utáni kaotikus időszakban bebizonyosodott, hogy az ország akár Károlyi, akár a kommunisták diktatórikus elképzelései alapján irányíthatatlan, így került előtérbe a Monarchia képzett – bár korábban inkább második és harmadik vonalban lévő – hivatalnok- és politikusgárdája, azok a személyek, akik megfelelően tudtak viszonyulni a kor kihívásaihoz, de szem előtt tartották az évezredes gyökereket, amelyek egyben tartották a társadalmat. 

Nem utolsósorban pedig megemlítendő, hogy a korszak legális ellenzéke – amely szintén kötődött Kossuth és Tisza örökségéhez – konstruktív partner tudott lenni a konszolidációban. 

A három személy közül Horthy Miklós lóg ki a legjobban a sorból. Államfő volt, akinek bár a mai sztenderdhez képest jóval szélesebb jogkörei voltak és sokkal súlyosabb közéleti szerepet is vállalt, mégsem az övé volt a napi irányítás. 

Horthy közel sem az a történelmi szereplő volt, akivé ő maga válni akart vagy akinek sokáig a magyarság képzelte. Azonban Reichert azon állítása, miszerint a teljes háborús pusztításért a kormányzó a „legfőbb felelős”, egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak. 

Nem feledhetjük el, hogy a 30-as évek második felétől részben, majd a világháború kitörése után egyre jobban, végül teljesen kényszerpályára került az ország, Horthy pedig – főleg miután az ország irányítására valóban képes politikusok, mint Bethlen vagy Teleki, eltűntek mellőle – ebből a helyzetből nem találta, nem is találhatta a kiutat. 

A kormányzó számos hibát követett el, amelyek közül nem egy történelmi súlyú, a szimbolikus pillanatban pedig államfő helyett apaként viselkedett.

De azt sem felejthetjük el, hogy a térség országai közül még mindig Magyarország volt az, amely a legtovább meg tudta őrizni függetlenségét – ha önálló cselekvőképességét nem is –, 1944 márciusáig el tudta kerülni a megszállást, így késleltetve és részben csökkentve az ezzel járó tragédiákat. 

Arról pedig, hogy Magyarország szovjet megszállás alá fog kerülni, és a Szovjetunió kizárólagos érdekszférájába tartozik, megint csak felettünk döntöttek, és a győztesek szemében szintén nem számított, hogy milyen események zajlottak le Magyarországon Horthy regnálása alatt – vagy bármelyik környező államban –, nem ez döntött arról, hogy ki lett „bűnös” vagy „áldozat” és mi lett a kiszabott büntetés. 

Azonban a fentiek miatt teljes tévedés Horthyt „legfőbb felelőssé” tenni, azt pedig nem lehet elvitatni, hogy a 20-as és 30-as évek talpra állásában és megerősödésé­ben kiemelkedő szerepet játszó politikusok – Bethlen, Teleki, Klebelsberg, Kánya Kálmán, Keresztes-Fischer Ferenc – nem kis részben neki köszönhetően kerülhettek pozícióba.

Reichert állításával szemben a magyarság sem 1848–1849, sem pedig 1920 után nem szakadt el Európától, 1944-től 1990-ig pedig egy totalitárius szuperhatalom tartotta megszállás alatt az országot. 

Azonban elmondható, hogy mindegyik időszak egyben egy európai vagy globális válságot is jelentett, amelyekre különböző válaszok, megoldási kísérletek születtek. 

Az 1848–1849-re adott válasz volt például a francia út III. Napóleonnal, kommünnel, köztársasággal, szekularizációval és mértéktelen korrupcióval. Ezzel áll szemben az 1848-ra alapuló 1867-es kiegyezés hozta politikai stabilitás és gazdasági-társadalmi prosperitás. 

Az első világháborús események után Európában a válságra adott válaszként létrejött két totalitárius diktatúra (a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom), a fasiszta Olaszország, Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája. 

Ezzel szemben az újra független, de megcsonkított, vesztes Magyarország válasza a bethleni konszolidáció és Klebelsberg kultúrpolitikája volt. 

A második világháború után más volt a helyzet, mivel Magyarország megszállt állammá vált, de az 1945-ben megtartott választások alapján elmondható, hogy az akkori társadalom nem a lenini úton kívánt volna haladni.

Ugyancsak feltehető a kérdés, hogy a jelenlegi válságos helyzetben vajon melyik válasz feleltethető meg jobban az európai értékeknek, hagyományoknak, és melyek hozhatnak stabilitást és biztonságot: a magyar út vagy a – leegyszerűsítve – nyugati? Valóban mi búcsúzunk Európától vagy Nyugat-Európa jár tévúton? A válasz véleményem szerint közel sem olyan egyértelmű, mint ahogy Reichert János gondolja.
 

A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója

Borítókép: Középen Horthy Miklós kormányzó, balra József királyi főherceg, a hősi emlékmű leleplezésekor 1927. november 13-án (ma az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékműve) (Fotó: Fortepan/Kádár István)