Keserű igazság, hogy az ukrajnai béke megteremtésében az Európai Uniónak jelenleg nem osztottak lapot. Ennek fő oka, hogy Európának nincs vezetője, aki képes lenne a huszonhét tagállam érdekegyesítésére, és – tekintélyével, rátermettségével vagy egyszerűen csak kitartásával – e közös érdeket el is tudná fogadtatni a világpolitika színpadán. Utoljára Helmut Kohl volt képes erre: hasonlóan komplex érdekhálóban elérte, hogy a nagyhatalmak elfogadják hazája újraegyesítését. De utólag, a mai európai fejetlenség, képmutatás és önsorsrontás idején még Angela Merkel is sikeres tárgyalónak tűnik.
Ma Európa nemcsak hogy nem tesz semmit az igazságos béke érdekében, de egyenesen akadályozza a békekötést, s már ezzel is saját politikai és gazdasági érdeke ellen cselekszik.
A nagy dérrel-durral beharangozott energiaszankciók ugyanis az európai iparnak, az európai embereknek és ezáltal az egész Európai Uniónak ártanak, ezzel szemben számos Európán kívüli szereplőnek előnyösek. Az energiaszankciók hatása ugyanis egyelőre az olaj- és a gázárak jelentős megugrása volt, amely az Ukrajnát megtámadó Oroszországnak és az Ukrajnát fegyverekkel ellátó Egyesült Államoknak is extraprofitot jelent. Márpedig aki haszonélvezője a háborúnak, aligha érdekelt annak gyors befejezésében.
A növekvő lakossági energiaárak, az Európa-szerte megélhetési gondokról és bezáró üzemekről szóló hírek miatt nem igényel hosszabb magyarázatot, miért hátrányosak Európának az általa tervezett és részben bevezetett energiaszankciók. Ma Európában mindenki szankciós felárat fizet az áramra, a gázra és a szénre is. Épeszű ember – úgymond elvből – nem zárkózik el helyettesítési lehetőség nélkül a számára nélkülözhetetlen erőforrásoktól.
Márpedig az Európai Unió éppen ezt tette: azonos áron elérhető, alternatív energiaforrások nélkül fenyegette meg Oroszországot azzal, hogy nem vesz tőle energiahordozókat.
Érdemes azon elgondolkodni, hogy a nagy volumenű energiakereskedelem az oroszok és a Nyugat között épp a hidegháború alatt alakult ki. Akkor a nyugati hatalmak még a Nyugat felfegyverzésétől, az okos szankcióktól (lásd COCOM-lista) és az oroszokkal való kereskedelem fenntartásától remélték, hogy a Szovjetunió a háború helyett a relatív béke fenntartásában lesz érdekelt.
Az Európának okozott károk ellenére, amelyek előre is egyértelműen láthatók voltak, Brüsszelben azt ígérték, hogy az energiaszankciók Oroszországot gyengítik, és békekötésre fogják sarkalni. Egyesek elhitték ezt, mások el akarták hinni, megint mások – mint a magyar kormányfő – soha nem hitték el, de egyedül nem tudták megakadályozni a többieket abban, hogy egy hamis ígérettel áltatva saját érdekük ellen cselekedjenek. Ma már azonban mindenki számára egyértelmű, hogy a brüsszeli csodafegyver nem működik. Az energiaszankciók bejelentése után az energiaárak emelkedni kezdtek, és a bevezetett és tervezett szankciók nem ártottak, hanem inkább használtak Oroszországnak.
Sőt: Európán kívül több szankciómilliomos kör is kialakult, akikre érdemes egy pillantást vetnünk, ha meg akarjuk érteni, hogy kik a háború haszonélvezői és ezért az ukrajnai békekötés ellenérdekeltjei.
Szankciómilliomosnak tekinthető Oroszország, amely a háború első fél évében – nyugati elemzések szerint – 43 milliárd euró adóbevételre, a tavalyi hasonló időszak bevételének kétszeresére tett szert a magasabb energiaárakból. Az év második felében a gázárak azóta még tovább emelkedtek, ezért Oroszország alighanem további euró-tízmilliárdokkal gazdagodik majd. Nem nehéz elképzelni, hogy ezeket a többletforrásokat az oroszok a katonai hadműveletek magas költségeire fordítják. Így a szankciók közvetetten a háború finanszírozásához járulnak hozzá.
Ugyanígy szankciómilliomosnak tekinthető az Egyesült Államok gazdasága is.
Egyrészt mert – szemben az Európai Unióval – vannak alternatív energiaforrásai, és így alacsonyan tudja tartani az energiaárakat, felpörgetve ezzel saját gazdaságát. A Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése szerint az amerikai fogyasztók számára a gáz és az áram ára is nyolcada lesz a németországinak az év végére. Másrészt az olcsó energia okozta versenyelőny nemcsak az amerikai gazdaság aktuális védelme, de jövője szempontjából is számos lehetőséget rejt. Az európai gazdasági tér deindusztrializációja és az Egyesült Államok reindusztrializációja várható. Autógyárak, fém- és alumíniumkohók, vegyipari komplexumok települhetnek át a tengerentúlra.
Mivel a szankciómilliomos államok, mindenekelőtt Oroszország és az Egyesült Államok az extrabevételüket részben fegyverekre költik, a szankciómilliomosok sorába közvetetten felvehető a teljes fegyveripar is. Lehet, hogy ezek a vállalatok a megnövekedő biztonságigény miatt a szankciók nélkül is hasznot hajthatnának a háború kirobbanásából, de a szankciók által meghosszabbított háborúk segítenek a megnövekedett biztonságigény fenntartásában is.
Természetesen a szankciómilliomosok közé tartozik Soros György is, akinek a részvényalapja csipgyártókba, katonai eszköz- és egyenruhagyártókba, illetve élelmiszeripari óriásokba (is) befektetett az elmúlt hónapokban.
Invesztíciói révén már most néhány millió dollárral gazdagabb lett. Nincs egyedül, a befektetőnek nevezett spekulánsok mind így tettek.
A nagy nemzetközi olajvállalatok szintén profitáltak az emelkedő olajárakból, nemcsak Oroszországban, de a Nyugaton bejegyzett cégek is. Nem véletlen, hogy felmerült az extrajövedelmek megadóztatásának kérdése, amelyet elsők között ismét Magyarország vezetett be, míg más országok elkerülték nemzeti tőkéjük megterhelését. Ahogy az olajvállalatok, úgy az olaj- és gázkitermelésből élő országok is szankciómilliomosok lettek. Katar, Szaúd-Arábia és Azerbajdzsán, amelyeket a nyugati világban az emberi jogok megsértésével vádoltak eddig, haszonélvezői a nyugati világ energiaszankciói okozta áremelkedésnek. Sőt Norvégia is igen jól járt ezzel: olaj- és gázkitermelőként idén már 65 milliárd euró terven felüli jövedelemre tett szert.
Végül az energiaszankciók okozta áremelkedés révén Kína és India is átvitt értelemben szankciómilliomossá vált.
A nyugati elzárkózás miatt ők diszkontáron juthattak az orosz olajhoz. Kína importja harminc, Indiáé egyenesen ezer százalékkal nőtt a múlt évhez viszonyítva. Csak Európa, az európaiak és az európai ipar járt tehát rosszul az európai szankciókkal.
A fenti számok, adatok és érvek magukért beszélnek. Aki ezek ellenére sikerként próbálja feltüntetni az energiaszankciókat Európában, egyszerűen nem mond igazat. Az ellátásbiztonságot, az olcsó energia gazdasági előnyét és a béke ügyét sem mozdították elő az európai döntések és a további döntésekkel való fenyegetések.
