Főtiszteletű püspök úr! Főgondnok úr, tisztelt főjegyző urak! Tisztelt ünneplő gyülekezet! Kedves református testvéreim!
Pedig olyan jó lett volna dicsekedni! Persze mértéktartó, református módon, de így, Szabó püspök urunk prédikációi után – ami mindig egyben megintés is – erről most már szó sem lehet. Ezért inkább arról fogok beszélni, hogy ahol nagy a szükség, közel a segítség. És mennyire így volt ez azon a szörnyű napon, amikor Szabó püspök úrral együtt bejártuk a Ráday kollégium kiégett folyosóit. A zaklatott percekben azonban már ott volt a remény is. Mint hallhattuk, a tragédia másnapján azonnal megindult az adakozás, s alig telt el pár nap, máris több millió forint gyűlt össze a szükséges munkálatokra, és az otthon nélkül maradt kollégisták megsegítésére.
Honnan ez az erő? Amikor a régi, a Ráday utca felőli bejáraton lép be az ember az épületbe, egy monumentális lépcsősor fogadja. Az első lépcsőfordulóban pedig rögtön szembe találja magát egy szoborcsoporttal. Kálvinnal, Bézával, Knoxszal, Bocskaival és a református hit többi hősével. Úgy fogadják az embert, mint egy szigorlatoztató bizottság – és ez nem is áll messze a valóságtól. Az ősök tekintete megmér bennünket, azokat is, akiket a szószékre, azokat is, akiket a katedrára és azokat is, akiket az ország vezetésére és megvédésére szólítja naponta a kötelesség. És Illyés Gyula verséből tudjuk, amelyet ennek az emlékműnek a nagyobb testvére előtt írt, hogy a cél, amit a reformátorok elénk adtak, nemcsak a hitben, hanem a magyarságunkban való megmaradás parancsa is. Mi innen, ebből a látószögből néztük a leégett kollégium üszkös testét, és számunkra nem volt kérdés, hogy az állam, illetve a kormány a magyar reformátusok mellé álljon a bajban – elvégre éppen ezért nemzeti kormány. De több ez, mint kötelesség, inkább törlesztés.
Valójában többet kaptunk, mint adtunk. Oly sok mindent kaptunk a kollégiumtól azóta, hogy először itt, a szomszédban megnyitotta kapuit. A pesti teológia már az alapítása idején is nemzeti ügy volt. Kossuth Lajos vezércikket is szentelt neki a Pesti Hírlapban. „Ami egy nemzetnél nevelés ügyében történik, a nemzetnek történik, bármelyik templomban imádkozzék is a tanító növendékeivel, és így ez nemzeti érdekű is.” Vagy ugyaninnen a kedvenc soraim: „A magyar európaias legyen, s az, amit európainak nevezünk, e honban mindig magyar maradjon.” És Kossuthnak igaza is lett. Ami a Ráday kollégiumban történt, valóban a nemzet javára vált, és ugyan európaias volt, de mindig magyar maradt. Református lelkészek nemzedékei indultak el innen, majd szolgálták becsülettel Magyarországot, mai határainkon innen és túl. Vitték hitüket, tudásukat, önérzetüket, magyar mivoltukat. Ott is arattak, ahol mások vetni se mertek. Háborúban, kisebbségben, kommunizmusban. Elfogadták a nehéz próbatételt, és Isten csodát tett általuk. Magyarország pedig újra és újra erőt kapott az újrakezdéshez, a megújuláshoz, a rombolás utáni országépítéshez. És erre a megújuló erőre, amely – ha jól értem – a reformáció, a református identitás lényegét jelenti, ma legalább akkora szükségünk van, mint a második világégés vagy a kommunista rendszer bukása után volt.
