Az 1956-os szabadságharcos hős Wittner Mária többször elmondta: még a siralomházban megfogadta, amikor barátnőjét elhurcolták mellőle a vesztőhelyre, hogy ha teheti, mindig beszélni fog ezekről a tragikus időkről, s ezt az esküt egész életén keresztül meg akarja tartani. A múlt hónapban, 85 évesen elhunyt egykori fideszes országgyűlési képviselő becsülettel teljesítette vállalását, önkéntes keresztútját, s bár a jövőben már nem hallhatjuk drámai erejű, megrázó történeteit, velünk és az elkövetkezendő generációkkal itt maradnak a róla szóló filmalkotások, a vele készült interjúk.
Élete olyan tanúságtétel volt a magyar szabadság mellett, ami csak keveseknek, a sors által kiválasztottaknak adatik meg. Ugyanakkor a szó legszorosabb értelmében keresztút lett az övé, mivel talán senki sem volt az utóbbi évtizedekben, akit hevesebben, ráadásul sunyibb, aljasabb gyanúsításokkal illettek volna, amelyeknek a puszta felsorolása is méltatlan lenne egy nekrológhoz.
A Wikipédián úgy aposztrofálják, hogy Wittner Mária politikus volt, holott klasszikus értelemben soha nem volt az, annak ellenére, hogy 2006-tól 2014-ig a Fidesz-frakcióban tevékenykedett az Országgyűlésben. Tudták viszont, hogy a forradalmi, szabadságharcos idők, majd a kegyetlen, embertelen kádári kommunista megtorlás elszenvedőjeként és túlélőjeként, a demokratikus forradalmi hagyományok őrzőjeként sokkalta veszélyesebb, mint a politikusok.
Mindazt megtestesítette, ami a legádázabb dühöt váltja ki a kommunista diktatúra egykori vezetőiből, haszonélvezőiből és mai hazaáruló, emberiségellenes bűnöket mentegető, letagadó utódaiból. Mintha soha nem tudták volna elfelejteni az állampárti ideológiai örökösök, hogy nem sikerült meggyilkolni a forradalmat követő megtorláskor. Elkövette azt a hallatlan udvariatlanságot, vakmerőséget is, hogy a halálos ítéletről 1959-ben életfogytiglanra változtatott börtönbüntetéséből 1970-ben amnesztiával az utolsók között szabadulva életben tudott maradni a társadalomból való kíméletlen pártállami kirekesztettsége, kitaszítottsága ellenére is.
Maga Wittner Mária erről a feléje sugárzó szélsőbaloldali ellenszenvről úgy nyilatkozott Siklósi Beatrix és Matúz Gábor Hóhér, vigyázz! című, 2008-as portréfilmjében: látja, milyen nehezére esik elviselni a szocialistáknak s a többi pártállami utódnak, hogy a parlamenti ülésteremben ott van velük szemben az egyik áldozat, akinek, ha jól működik az elnyomó gépezet, már egyáltalán nem kellene sehol sem lennie. Miért kellene elfelejteni azt a múltat, amikor túlmunkában működtek a szocialista halálgyárak? – tette föl a kérdést ugyanekkor. Úgy fogalmazott: a hóhér várja az áldozata bocsánatát, miközben ő nem tud megbocsátani az áldozatának.
