Az 1822. január 6-án a tiszaháti Nagylónyán református középbirtokos családban született Lónyay Menyhért egész élete a köz szolgálatában telt. Már huszonegy éves korától szülőföldje, Bereg vármegye országgyűlési követe, s fő példaképe és atyai barátja lett gróf Széchenyi István, majd báró Eötvös József. 

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a magyar felelős kormány pénzügyminisztériumában dolgozott, államtitkári rangig emelkedett. A világosi fegyverletétel után Párizsba menekült, de már 1850-ben császári kegyelemmel hazatérhetett, s a gazdasági és a tudományos élet aktív szereplőjévé vált, egyik alapítója volt az első hazai biztosítótársaságnak és a Magyar Földhitelintézetnek. 

Három évvel később Ferenc József császár és király a Monarchia közös pénzügyminiszterévé nevezte ki, s 1871-ben grófi rangra emelte. Az év végétől a közös külügyminiszterré kinevezett Andrássyt követte a magyar miniszterelnöki poszton, de az ellenzék lejárató parlamenti és sajtótámadásai, korrup­ciós rágalmai miatt bő egy év után lemondani kényszerült. 

Rövid kormányfői működéséhez köthető egy sor fontos vasúti építkezés és az első ipartörvény is, amely felszámolta a céheket és biztosította a szabad ipar gyakorlását.

Lónyay nem feledkezett meg szűkebb pátrájáról sem: részt vett a Nyíregyháza–Ungvár közötti vasútvonal kiépítésében, a Tisza szabályozásában, a nevét viselő Lónyay-főcsatorna megvalósításában. Forrón szeretett szülőföldje egyházainak, iskoláinak nagyvonalú támogatója volt. 

1860-ban választották meg a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává, amelynek – példaképe és barátja, Eötvös József halálát követően – 1871-ben ő lett az elnöke, s e tisztségét 1884-ben bekövetkezett haláláig betöltötte. 

A mai konferencia apropóján érdemes kiemelni, hogy a hithű református Lónyay kegyelettel és nagy szorgalommal hordozta ősei egyházának gondját, és bőségesen gyakorolta a jókedvű adakozást az egyházközségeknek, egyházi intézményeknek és tehetséges ifjaknak. 

Határozottan fellépett a protestáns egyházak autonómiáját csorbító abszolutisztikus törekvésekkel szemben, majd pénzügyminisztersége idején megkezdődött a reformátusokat is érintő államsegélyes politika. 

Kiváló tevékenységet fejtett ki a református egyházi közalap létrehozásában és működtetésében, amely egy évtized alatt többet ért el a gyámolítás, segélyezés terén, mint az azt megelőző negyven év alatt együttvéve. Nem véletlenül tartotta ezt Lónyay élete fő művének, és sorsszerű, hogy éppen a közalapbizottság egyik ülésén érte halálos rosszulléte 1884. november 3-án.

Lónyay már ifjú korában azt vallotta magáról, hogy hasznos polgára akar lenni a hazának, és változatos, sokirányú pályája folyamán tényleg a polgári-nemzeti Magyarország fáradhatatlan, hasznos „aprómunkása” volt. Miniszterelnöki tisztségéből történt távozásakor Deák hosszan sorolta a hazának tett szolgálatait, s arra intette kortársait: „ezen férfiúnak érdemeit elfeledni nem lehet, nem szabad”. Jó volna, ha mi, XXI. századi magyarok is hallgatnánk a haza bölcsére.

Borítókép: Varga Mihály pénzügyminiszter és Offenbacher Ferenc, a Lónyay Menyhért születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás kurátora a kiegyezést követő első pénzügyminiszter márványbüsztjénél a minisztériumban 2022. január 6-án (Fotó: MTI/Soós Lajos)