A címben idézett szállóige volt Bill Clinton elnökválasztási kampányjelszava 1992-ben az idősebb George Bush ellen. Közgazdászként én legyek az utolsó, aki ne tartaná fontosnak a gazdasági viszonyokat, az emberek relatív jólétét. A reálbérek alakulását. Nem is olyan régen mutattam ki, hogy ezen az elven tartotta fenn magát a gulyáskommunizmusnak becézett pártállam is, de azon az áron, hogy végzetesen eladósította az országot. Ahogy később a szocialista-liberális kormányzat a 2000-es években. Amit még most is nyögünk: még mindig érezve a hatását. De most is nehezedik a gazdasági helyzet. Hogyan lehet ezt túlélni?
A napokban került a kezembe egy tanulmánykötet 2006-ból. Alexis de Tocqueville-jel, a nagy francia íróval, politikussal, gondolkodóval foglalkozik. Két fontos műve van, amelyet minden középiskolásnak – azaz, szinte minden következő generációnak – ismernie kellene napjainkban: A régi rend és a forradalom; A demokrácia Amerikában.
Olyan fontos művek ezek, amelyek átgondolása sokat segíthetne a mai viszonyok megértésében. Nem véletlenül éreztem roppant fontosnak napjainkban, hogy felfrissítsem emlékezetemet, és megosszam Tocqueville gondolatait e lapokon az olvasókkal.
Végeredményben a szerző a demokrácia természetéről elmélkedik ezekben, alapos tényismeret birtokában. Meggyőződése, hogy a demokrácia terjedése a történelem elkerülhetetlen törvényszerűsége, beleértve az emberek életvitelének bizonyos kiegyenlítődését. Ezt az amerikai viszonyok tanulmányozása alapján állapította meg.
De demokrácia és demokrácia között van különbség. „Napjaink nemzetei nem kerülhetik el, hogy köreiken belül a létfeltételek egyenlővé ne váljanak; de az már rajtuk áll, hogy az egyenlőség, a szolgaság vagy a szabadság, a tudás vagy a műveletlenség, a felvirágzás vagy a nyomor felé vezesse őket”– írja Tocqueville.
Van ugyanis a demokráciában hajlam arra, hogy zsarnoksággá alakuljon át. Egy századdal később mi itt, Kelet-Európában megtapasztalhattuk a szép eszmék „elrosszúlását”, hogy Ady szavával éljek. Azt állítja, hogy a zsarnokság és a demokrácia nem ellentétes, hanem az utóbbi az előbbiből alakul ki. Arisztotelész Politika című művéhez nyúl vissza, amikor a megtapasztalt amerikai tényeket és a francia forradalom eseményeit elemzi. Az antik szerzők a demokráciát „szabadságnak nevezett önkénynek” tekintették, de Kant szerint is igaz, hogy a demokrácia a többség zsarnoksága. A demokráciában a tömeg együttesen gyakorolja (zsarnoki módon) a hatalmat.
A demokrácia a lélek ellen tör. Egyszerre ellenőrzi szándékainkat, lelkünket és körülményeinket. (Ezeket írja Tocqueville.) A zsarnok mindenkit a magánérdeke felé fordít, folytonos tevékenységre buzdít, úgy, hogy az egyénnek ne is maradjon ideje gondolkodni. De ekkor a közvélemény veszi át az uralmat fölötte. Ha nincs ideje és tudása önmaga számára véleményt formálni, akkor az általános vélekedést tekinti irányadónak életében, mert iránymutatásra mégiscsak szüksége van. A közvélemény súlya óriási lesz a demokráciában. Tocqueville szerint nincs ország, amelyben kisebb lenne a szellemi függetlenség és a véleményszabadság, mint Amerikában!
Itt álljunk meg egy polgári szóra. Mit látunk ma az Újvilágban? Az angolszászoknál? És most, beszüremkedve, a német, holland társadalomban is? A sajtón keresztül jelentkező nézeteket, amelyek a demokrácia jegyében olyan propagandát terjesztenek, amely ellentétes minden hagyományos európai erkölccsel, vallással, joggal. Száz évre előre látta ezt a francia gondolkodó! Hogy Európába is átszivárog az amerikai métely.
Milyen gyógymódot javasol vajon? Arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokrácia az egyéneket elszigeteli egymástól, és arra buzdít, hogy ezt ne hagyjuk. A család, a kis közösségek erősítése a megoldás. Az individualizmus szeretetellenes. A kisközösségekben a legfontosabb kapcsolat a szeretet.
És ott ismerik, hogy ki az a vezető, akiben megbízhatnak. Mert vezetőre szükség van, s ezt a szerepet nem lehet csak anyagi javakkal megvásárolni. Kell egy felső igazodási pont is, amit, pontosabban akit mi, keresztény polgárok Istennek nevezünk.
Az amerikai demokráciát Tocqueville szerint az mentette meg, hogy a republikánus demokraták nagy része hívő ember volt. A hit felébresztése és erősítése erős várunk, valóban mentsvár lehet. De korszerű, modern hitre van szükség! Nagy feladat ez hazánkban is az egyházaknak, vallási közösségeknek.
Nekünk, polgároknak meg feladatunk a szabadság kis köreinek a kiépítése, amelyek elismernek bizonyos hierarchiát, hogy elkerüljék a káoszt, s amelyek segítik egymást a gondolkodásban, a helyes döntésekben, az együttműködésben. Amelyekben az emberek szolidaritást éreznek és vállalnak egymás iránt. A maguk köreiben, saját maguk oldják meg azt, amit ott lehet. Ezt hívják szubszidiaritásnak.
A szerző közgazdász, nyugalmazott egyetemi tanár.
Borítókép: az amerikai törvényhozás, a kongresszus washingtoni épülete (Fotó: MTI/EPA/Will Oliver)
