Így az év végén érdemes arról néhány szót ejtenünk, hogy hogyan is áll Magyarországon a parlamenti ellenzék, milyen állapotban van és mire lehet képes.
Először is induljunk ki abból, hogy vannak egy domináns párt uralmára épülő demokráciák, melyek jól működnek, és vannak olyan, szintén jól működő demokráciák is, ahol legalább két kormányzóképes alternatíva létezik, s ezek között dönthetnek a választók a parlamenti és önkormányzati választásokon.
A 2022-es év tapasztalataként újra megállapíthatjuk, hogy nálunk egyértelműen domináns pártrendszer működik, kormányzóképes ellenzék jelenleg nem létezik hazánkban. Az ellenzék jelen állapotában nem komolyan vehető ellenfél. Ebből következően a közvélemény-kutatási adatok hónapról hónapra arról számolnak be, hogy a kormánykoalíció népszerűsége stabil, lényegében véve hatalmas fölénnyel vezet a legerősebbnek tűnő ellenzéki párt, a DK előtt, amelyik nem éri el a húsz százalékot sem.
A magyar választópolgárok ugyanis világosan látják és értik, hogy nem szabad az ország vezetését erre a szedett-vedett ellenzékre bízni, amelyik még az orosz–ukrán háborúba is képes lett volna bennünket belevinni, és ezzel óriási károkat okozni az országnak.
Tehát az ország most abban a helyzetben van, hogy a Fidesz–KDNP uralja a politikai életet, s ez nagy szerencse minden magyar ember számára, még a baloldali beállítottságúak számára is, mert az Orbán-kormány ebben a válságokkal teli időszakban is képes arra, hogy a lehető leghatékonyabb módon képviselje a nemzet érdekeit hazai és nemzetközi porondon egyaránt.
De azért tegyük fel a kérdést így év vége felé: vajon mi az oka annak, hogy ilyen balliberális ellenzék jutott nekünk osztályrészül? Mi hiányzik ebből a kompániából ahhoz, hogy komolyan vehető politikai tényező lehessen?
Ennek legalább két oka van.
Az első az, hogy bármilyen furcsa, de ezek a balliberális politikusok egyszerűen tehetségtelenek. Lehet, hogy ezt kicsit furcsa ilyen egyenesen kimondani, de végül is kár lenne ezt bárhogyan szépíteni.
Ez a dolog hasonlít ahhoz, hogy az egyes országok válogatottjainak futballja is nagyon sokszor azon áll vagy bukik, hogy egy-egy generációból kiemelkednek-e kiváló tehetségek, vagy sem. Volt egy nagy korszaka a magyar labdarúgásnak, amikor Puskástól Törőcsikig sorra-rendre zsenik terelgették a labdát, majd a kilencvenes évektől kezdve egyszerűen nem láttunk igazi tehetségeket a válogatottban, mert nem is voltak ilyenek. (Most végre megindult valami.) De ez más országokkal is így volt, a lengyeleknek, cseheknek, svédeknek, portugáloknak stb. is voltak korszakaik és generációik, amelyek Európa-bajnokságokon és világbajnokságokon kiemelkedő eredményeket értek el, azután jöttek olyan évek-évtizedek, amelyekben semmilyen babér nem termett számukra.