Azon tűnődöm, hogyan lehetne elmesélni a mai gyerekeknek, hogy régen volt alma, körte, barack, meggy és cseresznye. Úgy nagyjából, körülbelül. Banán és narancs sokszor mutatóba sem akadt. Ami nem jelenti azt, hogy ne láttunk volna déligyümölcsöt fotókon, televízióban, rágógumipapíron és főleg az álmainkban, mindenesetre a mi helyzetünket kissé átszabta a szocialista valóság. Egy szó, mint száz, narancs és banán karácsonykor került a magyar családok birtokába, ilyenkor felszabadítottak valamilyen megakészletet vagy megsokszorozták a banán- és narancsimportot, nem is fontos, a lényeg, hogy a karácsonyfa környékét 24-e estétől vonzó, fanyar illatok lengték körül.

Déligyümölcsöt másképp is kapott a család, nagynéném 1956-ban Kaliforniába utazott tartós elfoglaltságra, ő gyakran küldött ezt-azt. A hosszú útra bocsátott csomagba persze nem friss banánt vagy narancsot tett, hanem szárított fügét, datolyát, mindenféle gyümölcsöket. Ezekből rendszerint nem sok minden maradt, mert törvényesség ide, becsület oda, a magyar vámosok kíméletlenül megcsapolták a szállítmányt, hagytak azért valamit benne, de ami tetszett, egyszerűen elvették és kész. Hogy tételesen mi hiányzott, pontosan tudtuk, mert nagynéném részletesen leírta kísérőlevelében, miből, mennyit tett a csomagba, valamint belecsúsztatott egy nagyobb címletű dollárt is a rokoni jókívánságok mellé. Megnyugtató érzés volt, hogy ha ötévente nyugatra utazhatunk, mert momentán kiengednek, Bécsben nagystílűen rendelhetünk fagyit és süteményt valamelyik belvárosi cukrászdában.

Aztán 1982-ben, amikor tizenkét éves korba léptem, kiutaztunk Amerikába. Mondanom is felesleges, hogy abban a világban, ahol az emberek nagy része külföldön sem járt, mit jelentett egy efféle vállalkozás. A szüleim már azon is meglepődtek, hogy az egész család kapott útlevelet, talán azt hitték, családilag egyesülünk a kintiekkel, hogy elhagyjuk az országot, nem is tudom. Megérkeztünk Los Angelesbe, eltelt egy hónap, én pedig olyasmit láttam, ami teljesen megváltoztatta a belső világomat.

Játékauto­matákkal játszottam, koromfekete Chevrolet Corvette-be ültem apám mellé, perzsamacskák és perzsaszőnyegek között tengettem a napjaimat, jártunk Los Angeles Rams–Denver Broncos futballmeccsen (ne felejtsük, hogy az a futball nem a mi futballunk, hanem másfajta, ugye). Minden pontosan úgy zajlott, mint a mesében. De ami a leglényegesebb, mindenféle déligyümölcsből degeszre tömtem magam. Banánból annyi akadt, mintha szilvát szedegetnénk a fa alól az otthoni kiskertben, naranccsal, mandarinnal úgyszintén halálra ettem magam. Időnként a nagynéném hazahozott egy nagy ananászt, szépen körbehámozta, majd szeletekre vágta, megettük. A kedvenc mexikói boltosunknál szárított gyümölcsöket vásároltunk, belakmároztunk mindent, még haza is hoztunk a furcsa délszaki termékekből, a zöld, sárga, rózsaszín, mindenféle színű rágcsálnivalóból.