Aztán hazajöttünk. Meg sem kísértette a gondolat a szüleimet, hogy kint maradjunk. Telt-múlt az idő, narancsot és banánt továbbra sem láttunk, csak karácsonykor. A rendszerváltozás után pedig egyre sűrűbben, hamarosan minden boltban feltűntek a szállítmányok, bárki csemegézhetett kedvére. Én azonban addigra már kinőttem a déligyümölcsöket, Amerika lecsillapította a sóvárgó vágyat, hogy márciusban vagy akár júliusban is ehessek. Egyszerűen nem érdekelt az itthoni műluxus, hiszen láttam a valóságot. Azt, ahogyan élhetnénk, ahogyan érdemes volna élnünk. Onnantól mindenféle trükkre, hazugságra, propagandaszövegre, hogy micsoda veszteség Nyugaton élni, kedves gyerekek, már nem is reagáltam. Nem tiltakoztam, nem okoskodtam, hallgattam és emlékeztem. Hiszen átéltem a csodát, láttam és hallottam, ami érdekelt, a hatalmat bitorló hülyéket pedig nem akartam meggyőzni. Megőriztem a banánt és a narancsot magamban, de – hogy is fogalmazzak – lassan szilvává koptak számomra.

Amerika után mást jelentett a karácsony: gondolatokat Jézusról, születésről, halálról, és persze csillagszórót, szaloncukrot, félhomályt, ajándékozást, sok olyasmit, amit elmondani is hosszú volna. Aztán hogy felnőttként, mostanában milyen volt újra Amerikát látni, összevetni az új tapasztalatokat a gyermekkori emlékekkel, másik történet. De a banán és narancs varázsa megszűnt, szeretettel temetem el őket legkedvesebb emlékeim közé.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pexels)