Csakhogy mindez, vagyis a hétköznapokban megélt szabadság otthonossága nincs magától, vagy másként: egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez van. Mert bár az így értett szabadság mindenki számára hozzáférhető, de mégsem áll mindig és mindenki „rendelkezésére”.

Micsoda önhittség, ha valaki azt gondolja, hogy menedzselni tudja a háborút (a Nyugat ma azt gondolja). Aki ebben van, tehát azt hiszi, hogy mederben tudja tartani a háborút, mert képes azt menedzselni, az vagy túlbecsüli a saját erejét, vagy lebecsüli a háború veszélyes természetét. Márpedig a háborút nem lehet menedzselni, azt csak elszenvedni lehet.

A háború az háború. Milyen mennydörgésre hasonlító magyar szó ez, angolul még mennydörgőbb: vóóór. Pedig a háború nem egy szó, nem egy ártatlan kifejezés egy üres papíron, hanem vér, pusztulás, halál. A háborúban a barátaink esnek el, mi esünk el. Jelöletlen tömegsírok, fiaikért zokogó anyák, megerőszakolt nők és lányok, megkínzott és kivégzett gyerekek és megannyi értelmetlen halál. Ez a háború. Na ott nincs szabadság. Ott megszakad az élet megszokott rendje, a szabadság elporlad, az otthonosság helyébe a mindennapi riadalom lép. Egy háborúban eltűnik minden, ami egyéni döntés.

Nem megyek, hanem visznek. Nem látok, hanem mutatnak valamit. Ott nincs tegnap, meg holnap, csak ma van. A bomba elől nem lehet se elfutni, sem elmenekülni. Ha nem én ölök, engem ölnek és minden halottat sirat valaki. Egy század felingerelt idegrendszer. Ez a háború színtiszta realitása. Igazából el sem tudjuk képzelni, és ez a szerencsénk.

A veszély nagyobb, mint korábban bármikor a mi életünkben. A nyugat-európai ember nyolcvan éve nem látott háborút (a szomszédunkban kitört délszláv háború nem rengette meg világképükben a „történelem vége” koncepciót), és most nagyon közel a kataklizma.

Európa a háború szélén egyensúlyoz. Hiá­ba mondjuk, hogy le kell ülni a tárgyalóasztalhoz (történelmi jelentőségű esemény lehet, hogy Budapesten találkozhat az amerikai és az orosz elnök), Európa mégis fegyverkezik, mozgósít és besorozni készül a ­fiait. Legalábbis erre készül. Folytatni akarja a háborút. Pedig aki folytatni akarja a háborút, annak meg kell tudnia mondania, hogy honnét tudjuk majd, hogy győztünk? Vajon győzött a Nyugat Vietnámban, Észak-Koreában, Irakban, Afganisztánban, Szíriában?

A Nyugat meghibbant elitje nem kockáztat semmit. Téged küldene a háborúba, amíg ő koktélozik a falakkal körülzárt tengerparti nyaralóiban. Úgy beszél a háborúról, mintha az csak egy szó lenne, aminek nincsen súlya. Mondhatná azt is: fityfirity, az ugyanúgy nem jelent számára semmit. Nem az ő bőrére megy a játék, legalábbis azt gondolja, hogy neki nincs vesztenivalója. Neked viszont van.

A világháború nem azt jelenti, hogy egy szempillantás alatt lángba borul a világ. Ez nem egy hollywoodi produkció, bár tudja Isten. Hanem azt jelenti, hogy nem tudunk neki gátat szabni, nem tudjuk határok közzé zárni, megállítani, nem tudjuk elszigetelni. A világháború azt jelenti, hogy holnap itt is pusztíthat az értelmetlen halál. A világháború eszkaláció és nincs erő, amely megálljt parancsolhatna neki. Hogy holnap itt is megtörténhet, itt is pusztítani fog – ezzel fenyeget és ezt jelenti a világháború.

Igenis vannak háborúpárti erők. Brüsszel, a nyugati elit azt gondolja, hogy Ukrajna messze van. Nem az ő földjük perzselődik fel, nem az ő katonáik halnak hősi halált, a háború nekik csak egy eszköz, hogy biztosítsák saját túlélésüket, amíg mi értük halunk.

Túl értékes ehhez nekünk a szabadság, a megszokott hétköznapok otthonossága, az élet derűje, az ebben megélt nyugalom, gyermekeink jövője. Ezért nekünk kell győznünk, nekünk, akik ki akarunk maradni a háborúból. Mert ha ők győznek, mindenki veszít. Ha mi győzünk, azok is nyernek, akik a vesztünket akarják. Mert a biztonság az első parancs, a háborúpártiak pedig parancsszegők.

Ha elvész a biztonság, oda a szabadság.

Nagyon is jól tudjuk, hogy mit veszthetünk.