időjárás -2°C Adél 2023. január 29.
logo
CSENDES ÓRÁK – Minél közelebb élsz a politikához, annál kevesebb az esély, hogy adni is tudsz valamit

A két Magyarország

Szentesi Zöldi László
2022.11.30. 05:40
A két Magyarország

Azt, hogy nem egy, hanem két Magyarország létezik, sokáig csak könyvekből sejtettem. Háború előtti írásokban tizenévesen azt találtam, hogy népiek és urbánusok veszettül gyűlölték egymást. Még nem értettem, Féjának vagy Zsolt Bélának lehetett-e igaza, hogy Babits megfelelő helyre csúsztatta-e a Baumgarten-díjat, s hogy csikósnak vagy élelmiszer-biológusnak klasszabb-e lenni ezen a földtekén. 

Mindenféle ellentétet érzékeltem, de nem ismertem a valóságot. Arról pedig, hogy mit kellene kezdenem a sokféleséggel, egy értelmes mondatot sem tudtam volna megfogalmazni.

Kisvárosban születtem, ott is nőttem fel. Amikor a tájat belaktam, becsuktam néhány ajtót, másokat kinyitottam, ami fontosnak látszott, birtokba vettem – nem csoda, hogy végül 1993-ban Budapestre költöztem. 

Mint újságíró, éltem az ifjak víg életét, megismertem a budapesti valóságot. Észrevettem, hogy a metrón olyan könyveket olvasnak az emberek, amelyeket az otthoni polgár a kezébe sem venne. Hogy milyen rosszul, esetlegesen, flegmán és helytelenül beszélnek magyarul. Észleltem, hogy még kevés embert ismerek, és ha meghívok valakit egy fröccsre, nem ül át beszélgetni, mint otthon.

Házibuliztam magasan kvalifikált értelmiségiekkel, üldögéltem a konyhában, és nem értettem, miért mondják harmadszor és negyedszer, hogy a magyarok így, a magyarok úgy. Azt, hogy mi, magyarok, otthon soha nem hallottam, vélhetően azon praktikus ok miatt, hogy ahol a magyarok maguk között vannak, nem váltanak át többes szám harmadik személyre. 

Tapasztaltam, hogy kisebbségi komplexusomnak kellene lennie, mert vidéki vagyok, továbbá hogy mindenki fontos emberek barátja, rokona, csókosa, amit körültekintően éreztet is a másikkal. Felfigyeltem arra is, hogy a máz mögött torz az ábrázat, alapvetően műveletlen és felszínes az értelmiségi kaszt, bár lelkesen kaserolja magát.

Ültem, üldögéltem a konyhában, és semmilyen lelki problémát nem észleltem magamon. Ugyanis nem arra gondoltam, hogy két Magyarország létezik, hanem arra, hogy itt rajtam kívül mindenkire ráférne egy kis valóságismeret.

 Teltek, múltak az évek, sokszor jártam hazai tájakon, alapvetően odatartoztam, szerettem a kisvárosomat, csak szépet és jót kaptam, akkor is, ma is. Budapestről időközben kiderült, hogy igaz, amit Kosztolányi jegyez fel Esti Kornélről: amíg újdondász az ember a fővárosban, otthontalanul bolyong, mindenkiről azt hiszi, hogy született budapesti, és senki nem fogja kézen, mint otthon. 

Aztán észrevettem, hogy Budapest nemcsak a budapestiek hazája: beszéltem borsodi taxissal, székely pincérrel, debreceni könyvtárossal, esztergomi pappal. Lassan megszerettem a fővárost, elhagytam a térképet, már nem kellett tájékozódási eszköz a Belvárosban (nem volt ám internet és Google!), egyre érdekesebb helyekre jártam, egyre több új barátra tettem szert.

Hébe-hóba elvetődtem még sznob házibulikba is. Ahol soha, egyetlen alkalommal sem mondtam, hogy kiféle volnék, hogy református családban nőttem fel, a magyar középosztály az eredetem, s hogy bízom magamban, mert az Alföldön ugye, csak pofonokat osztogatnak, tanácsokat nem. Aztán egy nap kendőzetlenül közölték velem, hogy mire számíthatok. 

Hogy van ez a Magyarország, van az a másik, s hogy választanom kell. Utoljára a hadseregben éltem át efféle lelki nyomásgyakorlást, ügyetlen, mégis látványos frázisáradatot. És akkor nem halogattam tovább, felálltam abban a buliban, és elmondtam néhány dolgot. 

Arról is, hogy a magyarok nem ők, hanem én, te és ő, hogy vidékinek lenni természetes állapot, s hogy Budapest nem a tiétek, hanem a magyar nemzet otthona. Soha többé nem hívtak meg, soha többé nem vettek emberszámba. 

A baloldalon az őszinte szóért bilincs és béklyó jár. Maradtam ott, ahol mindig is álltam gyerekkorom óta, amikor pedig még azt sem tudtam, hogy két Magyarország létezik. Remekül éreztem magam, és egyetlenegy percig sem éreztem, hogy el kellene árulnom a hazámat ezekért a mélytengeri alakokért.

Figyelem régebbi televíziós beszélgetésekben, hogy Vidnyánszky Attiláról Cserhalmi György és Gáspár Sándor régi barátként, de már elutasítóan beszél. Mind a hárman jeles művészek, nagyra hivatottak, és – ami örvendetes – még mindig elismerik egymás tudását. Jobb lenne, ha egy Magyarországon élnének, nem kettőben? Jó volna, de lehetetlen. 

Nézem, hallgatom, ahogyan a híres sportoló kiáll a kormány mellett, a másik pedig ellene – egy a hazájuk, de máris kettészakították a közönségüket. Az Ismerős Arcok eljátssza a Nélküledet, az ország felének ez a második himnusza, a másik fele gyűlölettel beszél róla, csikorgatja a fogát – biztosan ez a normális? Nem lehetne csupán a színészetről, a sportról, a zenéről beszélni? Tisztelhetnénk egymást vagy örökre bezárjuk az ajtókat?

Nincs egy Magyarország. Szomorú igazság, de nézzük vissza a történelmünket: soha nem is volt. Minél közelebb élsz a politikához, a közélethez, annál kevesebb az esély, hogy adni is tudsz valamit a másiknak, nemcsak szakítani. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy hamis pátosszal hirdesd, hogy elérhetünk bármit, miközben ez nem lehetséges. Fabiny Tamásnak, Gundel Takácsnak, Kepes Andrásnak éppen ez a tragédiája. Hogy aláírásukkal hitelesítik, miszerint ők aztán sehova nem állnak, szép és tiszta szót szeretnének, sötétség helyett fényeket – mindeközben ők is tartoznak valahova. 

Fegyverek vagy dollárok

A magyarországi baloldal lelki igénye a hazaárulás és valamely nagyhatalom talpnyalása.

A két Magyarországon élnek ők is, és azzal, hogy csak az egyik oldalt szapulják, a másik bűneiről hallgatnak, máris hajladoznak. Odatartozik az egyik oldalhoz továbbá az összes „független” sajtótermék, mert ugyan kórusban ágálnak tisztességről, tudásról, szakmáról, még a két Magyarországig sem jutottak el, holott nekik is van tulajdonosuk, finanszírozzák a veszteségeiket, kapják valakitől a fizetésüket. 

A hőbörgő színészek, diákok és pedagógusok is választottak maguknak egy Magyarországot a két lehetőség közül. Meg azok is, akik nem őket támogatják, hanem a kormányt. Mi, jobboldali újságírók is az egyik Magyarországért küzdünk, idetartozunk, ez az otthonunk.

Gyűlölöm a két Magyarországot. Nagyon szeretnék egyetlen Magyarországon élni, mindannyiunk közös otthonában. Ahol a házibuliban nem hozzák a tudomásodra, hogy velünk vagy ellenünk, ahol a hit és a becsület magánügy, és semmilyen módon nem keveredik össze a kenyérkeresettel. Sokszor úgy érzem, harminc év alatt néha túl keményen írtam, megbántottam embereket, akiket talán nem kellett volna, azt pedig határozottan állítom, hogy a kevesebb politika több magánboldogságot hozott volna.

Csakhogy akad itt egy apró kis probléma. Éspedig az, hogy ha holnap újra meghívnak a maguk – képletes vagy valóságos – házibulijába, és megint úgy érzem, hogy mi a fészkes fenét keresek én itt, ha gyalázzák, gúnyolják az életformánkat, a nemzeti értékeinket, a felmenőinket, az ízlésünket, akkor megint felállok, és elmondom ugyanazt, ugyanúgy. 

Mert nem lehet, hogy csak a hazug szó maradjon meg az örökkévalóságnak. Megtehetsz sok mindent, de abból soha nem engedhetsz, ami a legfontosabb számodra.

Mindig és újra megtörténik ugyanaz. A két Magyarország szemtelenül eléd tolakszik. Választasz, és mindig csak ugyanazt választhatod, ahogyan ők is már réges-régen döntöttek. Hiszen mindenki a saját hátterét védi, egyúttal reméli, hogy az ő igazsága győzedelmeskedik a végén.

Ha minderre az a válaszod, hogy ez nincs, nem lehet így, akkor fogalmad sincs a hazai közéletről. De az is igaz, hogy ha nem képviselsz olyan értékeket az életedben, amiért megharcolnál, véredet hullajtanád, máris választottál a két Magyarország között. 

Mégis akad valami andalítóan angyali ebben a komor történetben. 

Védeni, oltalmazni, szeretni is lehet azt, ami az embert emberré teszi. A valódi Magyarország mellé kell állni. Mert a közéleten túli térben valójában csak egy hazánk van. 

Magyarnak az születik, szegődik, aki úgy gondol a szülőföldjére, mint a családjára. Nem kérdez, nem igyekszik definiálni, mivel tartozik, csak ad valamit abból, amit kapott, örökölt, megszerzett. Itt kezdődne a hazaszeretet első leckéje. Aki még erre sem képes, ne adjon tanácsokat a bennszülött társadalomnak.

Borítókép: Magyar nemzeti lobogók a budai Várban, a Nyugati sétányon (Fotó: MTVA/Faludi Imre)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.