Azt, hogy nem egy, hanem két Magyarország létezik, sokáig csak könyvekből sejtettem. Háború előtti írásokban tizenévesen azt találtam, hogy népiek és urbánusok veszettül gyűlölték egymást. Még nem értettem, Féjának vagy Zsolt Bélának lehetett-e igaza, hogy Babits megfelelő helyre csúsztatta-e a Baumgarten-díjat, s hogy csikósnak vagy élelmiszer-biológusnak klasszabb-e lenni ezen a földtekén.
Mindenféle ellentétet érzékeltem, de nem ismertem a valóságot. Arról pedig, hogy mit kellene kezdenem a sokféleséggel, egy értelmes mondatot sem tudtam volna megfogalmazni.
Kisvárosban születtem, ott is nőttem fel. Amikor a tájat belaktam, becsuktam néhány ajtót, másokat kinyitottam, ami fontosnak látszott, birtokba vettem – nem csoda, hogy végül 1993-ban Budapestre költöztem.
Mint újságíró, éltem az ifjak víg életét, megismertem a budapesti valóságot. Észrevettem, hogy a metrón olyan könyveket olvasnak az emberek, amelyeket az otthoni polgár a kezébe sem venne. Hogy milyen rosszul, esetlegesen, flegmán és helytelenül beszélnek magyarul. Észleltem, hogy még kevés embert ismerek, és ha meghívok valakit egy fröccsre, nem ül át beszélgetni, mint otthon.
Házibuliztam magasan kvalifikált értelmiségiekkel, üldögéltem a konyhában, és nem értettem, miért mondják harmadszor és negyedszer, hogy a magyarok így, a magyarok úgy. Azt, hogy mi, magyarok, otthon soha nem hallottam, vélhetően azon praktikus ok miatt, hogy ahol a magyarok maguk között vannak, nem váltanak át többes szám harmadik személyre.
Tapasztaltam, hogy kisebbségi komplexusomnak kellene lennie, mert vidéki vagyok, továbbá hogy mindenki fontos emberek barátja, rokona, csókosa, amit körültekintően éreztet is a másikkal. Felfigyeltem arra is, hogy a máz mögött torz az ábrázat, alapvetően műveletlen és felszínes az értelmiségi kaszt, bár lelkesen kaserolja magát.
Ültem, üldögéltem a konyhában, és semmilyen lelki problémát nem észleltem magamon. Ugyanis nem arra gondoltam, hogy két Magyarország létezik, hanem arra, hogy itt rajtam kívül mindenkire ráférne egy kis valóságismeret.
Teltek, múltak az évek, sokszor jártam hazai tájakon, alapvetően odatartoztam, szerettem a kisvárosomat, csak szépet és jót kaptam, akkor is, ma is. Budapestről időközben kiderült, hogy igaz, amit Kosztolányi jegyez fel Esti Kornélről: amíg újdondász az ember a fővárosban, otthontalanul bolyong, mindenkiről azt hiszi, hogy született budapesti, és senki nem fogja kézen, mint otthon.
Aztán észrevettem, hogy Budapest nemcsak a budapestiek hazája: beszéltem borsodi taxissal, székely pincérrel, debreceni könyvtárossal, esztergomi pappal. Lassan megszerettem a fővárost, elhagytam a térképet, már nem kellett tájékozódási eszköz a Belvárosban (nem volt ám internet és Google!), egyre érdekesebb helyekre jártam, egyre több új barátra tettem szert.
Hébe-hóba elvetődtem még sznob házibulikba is. Ahol soha, egyetlen alkalommal sem mondtam, hogy kiféle volnék, hogy református családban nőttem fel, a magyar középosztály az eredetem, s hogy bízom magamban, mert az Alföldön ugye, csak pofonokat osztogatnak, tanácsokat nem. Aztán egy nap kendőzetlenül közölték velem, hogy mire számíthatok.
