Aztán észrevettem, hogy Budapest nemcsak a budapestiek hazája: beszéltem borsodi taxissal, székely pincérrel, debreceni könyvtárossal, esztergomi pappal. Lassan megszerettem a fővárost, elhagytam a térképet, már nem kellett tájékozódási eszköz a Belvárosban (nem volt ám internet és Google!), egyre érdekesebb helyekre jártam, egyre több új barátra tettem szert.

Hébe-hóba elvetődtem még sznob házibulikba is. Ahol soha, egyetlen alkalommal sem mondtam, hogy kiféle volnék, hogy református családban nőttem fel, a magyar középosztály az eredetem, s hogy bízom magamban, mert az Alföldön ugye, csak pofonokat osztogatnak, tanácsokat nem. Aztán egy nap kendőzetlenül közölték velem, hogy mire számíthatok. 

Hogy van ez a Magyarország, van az a másik, s hogy választanom kell. Utoljára a hadseregben éltem át efféle lelki nyomásgyakorlást, ügyetlen, mégis látványos frázisáradatot. És akkor nem halogattam tovább, felálltam abban a buliban, és elmondtam néhány dolgot. 

Arról is, hogy a magyarok nem ők, hanem én, te és ő, hogy vidékinek lenni természetes állapot, s hogy Budapest nem a tiétek, hanem a magyar nemzet otthona. Soha többé nem hívtak meg, soha többé nem vettek emberszámba. 

Figyelem régebbi televíziós beszélgetésekben, hogy Vidnyánszky Attiláról Cserhalmi György és Gáspár Sándor régi barátként, de már elutasítóan beszél. Mind a hárman jeles művészek, nagyra hivatottak, és – ami örvendetes – még mindig elismerik egymás tudását. Jobb lenne, ha egy Magyarországon élnének, nem kettőben? Jó volna, de lehetetlen. 

Nézem, hallgatom, ahogyan a híres sportoló kiáll a kormány mellett, a másik pedig ellene – egy a hazájuk, de máris kettészakították a közönségüket. Az Ismerős Arcok eljátssza a Nélküledet, az ország felének ez a második himnusza, a másik fele gyűlölettel beszél róla, csikorgatja a fogát – biztosan ez a normális? Nem lehetne csupán a színészetről, a sportról, a zenéről beszélni? Tisztelhetnénk egymást vagy örökre bezárjuk az ajtókat?

Nincs egy Magyarország. Szomorú igazság, de nézzük vissza a történelmünket: soha nem is volt. Minél közelebb élsz a politikához, a közélethez, annál kevesebb az esély, hogy adni is tudsz valamit a másiknak, nemcsak szakítani. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy hamis pátosszal hirdesd, hogy elérhetünk bármit, miközben ez nem lehetséges. Fabiny Tamásnak, Gundel Takácsnak, Kepes Andrásnak éppen ez a tragédiája. Hogy aláírásukkal hitelesítik, miszerint ők aztán sehova nem állnak, szép és tiszta szót szeretnének, sötétség helyett fényeket – mindeközben ők is tartoznak valahova. 

A két Magyarországon élnek ők is, és azzal, hogy csak az egyik oldalt szapulják, a másik bűneiről hallgatnak, máris hajladoznak. Odatartozik az egyik oldalhoz továbbá az összes „független” sajtótermék, mert ugyan kórusban ágálnak tisztességről, tudásról, szakmáról, még a két Magyarországig sem jutottak el, holott nekik is van tulajdonosuk, finanszírozzák a veszteségeiket, kapják valakitől a fizetésüket. 

A hőbörgő színészek, diákok és pedagógusok is választottak maguknak egy Magyarországot a két lehetőség közül. Meg azok is, akik nem őket támogatják, hanem a kormányt. Mi, jobboldali újságírók is az egyik Magyarországért küzdünk, idetartozunk, ez az otthonunk.

Csakhogy akad itt egy apró kis probléma. Éspedig az, hogy ha holnap újra meghívnak a maguk – képletes vagy valóságos – házibulijába, és megint úgy érzem, hogy mi a fészkes fenét keresek én itt, ha gyalázzák, gúnyolják az életformánkat, a nemzeti értékeinket, a felmenőinket, az ízlésünket, akkor megint felállok, és elmondom ugyanazt, ugyanúgy. 

Mert nem lehet, hogy csak a hazug szó maradjon meg az örökkévalóságnak. Megtehetsz sok mindent, de abból soha nem engedhetsz, ami a legfontosabb számodra.

Mindig és újra megtörténik ugyanaz. A két Magyarország szemtelenül eléd tolakszik. Választasz, és mindig csak ugyanazt választhatod, ahogyan ők is már réges-régen döntöttek. Hiszen mindenki a saját hátterét védi, egyúttal reméli, hogy az ő igazsága győzedelmeskedik a végén.

Ha minderre az a válaszod, hogy ez nincs, nem lehet így, akkor fogalmad sincs a hazai közéletről. De az is igaz, hogy ha nem képviselsz olyan értékeket az életedben, amiért megharcolnál, véredet hullajtanád, máris választottál a két Magyarország között. 

Mégis akad valami andalítóan angyali ebben a komor történetben. 

Magyarnak az születik, szegődik, aki úgy gondol a szülőföldjére, mint a családjára. Nem kérdez, nem igyekszik definiálni, mivel tartozik, csak ad valamit abból, amit kapott, örökölt, megszerzett. Itt kezdődne a hazaszeretet első leckéje. Aki még erre sem képes, ne adjon tanácsokat a bennszülött társadalomnak.

Borítókép: Magyar nemzeti lobogók a budai Várban, a Nyugati sétányon (Fotó: MTVA/Faludi Imre)