Emlékezetes, hogy a 2010-es kormány- és korszakváltás után a magyar kormány és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közötti szakításban a kivetett különadók is markánsan közrejátszottak. Magyarország számos külföldi érdeket sértő válságadót vezetett be, miután az új, konzervatív (a gazdaságpolitikában újszerűen pragmatikus) kormány hamar rájött, hogy a hazai gazdaság elvesztette a szuverenitását.
A magukat baloldalinak álcázó kormányok ugyanis a 2008-as, korábbi döntéseik által súlyosbított válság után még inkább a magyar dolgozó családokkal és az egyre nehezebb helyzetbe kerülő magyar vállalkozásokkal igyekeztek megfizettetni elhibázott gazdaságpolitikájuk árát. Ezzel párhuzamosan pedig több, gazdaságstratégiai szempontból meghatározó magyar vállalatot adtak külföldi többségi tulajdonba, így egy egyre erősebben koncentrált szektorban zajlott az extraprofit folyamatos külföldre szivattyúzása.
A nemzetközi gazdasági szereplők kormányzati garanciával a hátuk mögött az itthon megtermelt jövedelmek egyre nagyobb hányadát csoportosították át a magyar családoktól a nemzetközi befektetőknek. A baloldal egyfajta szoros politikai szövetségben működött a nemzetközi befektetőkkel: támogatottságát és legitimitását elsősorban már nem a hazai választók, hanem a külföldi hitelezők és a nemzetközi szervezetek biztosították.
Két évvel a 2008-as globális pénzügyi válság után a világ még mindig sokkhatás alatt, tudati válságban állt. Magyarország azonban saját helyzetéből kiindulva már akkor tisztában volt azzal, hogy az IMF és az Európai Bizottság által erőltetett megszorítások azonnali kegyelemdöfést jelentenének hazánknak. (Ez be is bizonyosodott, az adósrabszolgaságba zuhanó, leszakadó Görögország példája ezt jól illusztrálja.)
A 2010 utáni polgári kormány helyesen ismerte fel, hogy az erőforrásoknak – különösen a tőkének – igenis van nemzetisége, és ezek nem egy légüres térben, megváltoztathatatlan fizikai törvények alapján áramlanak. Azt is észlelte, hogy az erőforrások globális áramlásaiból minél nagyobb szeletet kell kihasítania az állami aktivizmussal, azokat be kell csalogatni, illetve kiáramlásukat lehetőség szerint meg kell akadályozni, ugyanis tőkét csak tőke képes teremteni.
Ami ezután következett, azt jól ismerjük: spekuláció és járadékvadászat helyett munka-, tudás- és teljesítményalapú gazdasági modellt hoztunk létre, ahol a magyar dolgozó családok a fokozatosan magyarrá váló vállalatokkal új szövetséget kötöttek, amelynek jegyében már nem adósságból segélyre, hanem munkából jövedelemre tehettek szert. Az új modell arra az egyszerű gondolatra épült, hogy a hazai gazdaságot akkor lehet fejleszteni, ha ehhez egyre több hazai erőforrás áll rendelkezésre: már nemcsak a munkabér, hanem a profit is magyar marad.
Ennek érdekében Magyarország a fejlett világban az elsők között alkalmazta válságkezelő alapeszközként a járadékok (a talált, azaz nem teljesítménnyel, korlátozott versenykörnyezetben elért, hatalommal „eltérített”, a reálgazdaságból kivont jövedelem) megadóztatását. Az így kivetett különadók a közműcégek mellett a bankokra, a kiskereskedelmi láncokra és a telekomcégekre is kiterjedtek.
A jelenlegi, összetett, háborúval sújtott, szankciós és energiagazdasági válság (amelynek elemei összeadódva még nagyobb krízist okoznak, mint a részek összege) egyik jellemzője, hogy az extrainfláció extraprofitokkal jár együtt. Arról persze viták folynak, hogy utóbbi okozza-e az előbbit vagy csupán együtt jár azzal, bizonyára mindkettőt lehetne igazolni. A pragmatikus magyar gazdaságpolitika a technokraták elméleti okoskodásától biztosan távolságot tart: mi nem hisszük el, hogy talált profit (windfall tax) nem létezik vagy hogy az csak egy időzítési probléma, amit a piac majd megold.
A válság ugyanis időközben lehetővé tette egy sokszoros jövedelmi újraosztás kialakulását: kontinensek, országok, iparágak, vállalatok, sőt még az emberek között is – Magyarországról például keleti és nyugati irányba is beindult egy új pénzszivattyú, amely a magyar erőforrásokat és teljesítményt adóztatja brutális „adókulccsal”. Olyan „adó” ez, ami a mindennapi létezésünkre rakódik rá, és nem lehet alóla kibújni.
Nem véletlenül említette a miniszterelnök a Kavosz 20. születésnapján mondott beszédében, hogy a magyar gazdaság energiaimportja csak idén mintegy tízmilliárd euróval (hétről 17 milliárd euróra), vagyis 4000 milliárd forinttal nőtt – csak azért, mert az energia ára brutális mértékben emelkedett! Ez a többletteher negyven százalékban a költségvetést, hatvan százalékban pedig a vállalkozásokat terheli, így támogatva ezzel is a rezsivédelmet, hogy ne a magyar családok fizessék meg a szankciós energiafelárat.
De ezért vezettük be újból 2022 első felében az extraprofitadókat is, hogy lépést tegyünk az egyensúly visszaállítása felé, és megőrizzük a társadalompolitikai eredményeinket. A különadókkal és az adócsökkentésekkel elindított munkaalapú modell ugyanis lehetővé tette, hogy az alsó négy jövedelmi tizedbe tartozó magyarok is végre előrelépjenek. Az eredmények a kormányt igazolják: az OECD novemberben publikált adata szerint a 31 vizsgált tagország között a harmadik legnagyobb a társadalmi mobilitás Magyarországon: azaz nálunk volt a harmadik legkisebb esélye annak, hogy egy alsó ötödbe tartozó személy négy év elteltével beragadjon a legalsó jövedelmi kategóriába.
A másik oldalról nézve, a magyarok körében volt a legkisebb az esélye annak is az összes ország között, hogy a gazdagok gazdagok maradhassanak – egy teljesítmény- és munkaalapú társadalomban ugyanis nincsenek bebetonozott előjogok, a jólétnek is teljesítményen kell alapulnia. Hozzá kell tenni azt is, hogy a harmadik negyedévben az OECD összevetése szerint Magyarország volt az egyetlen olyan ország, ahol nőttek a reálbérek, míg minden más fejlett gazdaságban visszaestek.
Ezt a modellt részben a különadók eszközével teremtettük meg, amelynek hosszabb távon történő fenntartásában is elengedhetetlenül fontos az extraprofitadók rendszere. Így például most mindent meg kell tenni azért, hogy továbbra is átlagosan, minden hónapban, minden háztartásnak 180 ezer forintot adhassunk a rezsicsökkentésen keresztül, hiszen egy nemzeti-kereszténydemokrata kormány legfőbb feladata megvédeni a magyar családokat a gazdasági háború pusztításától. De egyben el kell kerülnünk a gazdasági recessziót, és ehhez fenn kell tartani a hitelezést is, mivel nincs gazdasági növekedés vállalkozásbarát hitelezés nélkül. Ez igazságos közteherviselés és így extraprofitadók kivetése nélkül biztosan nem menne.
Az idő mára igazolta, hogy nekünk lett igazunk – mintaadók lettünk. Már nemcsak a bizottság szorgalmazza egyre erősebben a keletkezett extraprofitok megadóztatását, de az uniós országok többsége is mintakövetővé vált. Az első típusba azon országok (Belgium, Dánia, Görögország, Lengyelország, Románia, Spanyolország és Olaszország) tartoznak, amelyek Magyarországhoz hasonlóan (legalább részben) saját megoldásokat vezettek be (vagy ilyen adó hivatalos előkészítése zajlik), míg a második csoportban azokat az államokat (Bulgária, Csehország, Finnország, Franciaország, Hollandia, Horvátország, Írország, Litvánia, Németország, Portugália, Szlovákia, Szlovénia, Svédország) tartjuk nyilván, amelyek EU-s direktíva alapján adóztatják meg (vagy tervezik) extraprofitot termelő vállalataikat.
Érdemes felfigyelni arra is, hogy a fejlett világ nemcsak követi a magyar példát, de nem egy esetben „négyzetre is emeli” azt. Csehországban például a térség egyik legmagasabb adókulcsát használva (hatvan százalék) 2023-ban 1300 milliárd forintnak megfelelő összeg (a 2022. évi GDP 1,5 százaléka) származhat az energiatermelők adójából, miközben Magyarország összesen, minden érintett szektorral együtt nyolcszázmilliárd forintos (a 2022. évi GDP 1,3 százaléka) extrabevételre számít az idei évben.
Ausztria a fosszilisszektorban működő cégekre negyven százalékos adót vet ki, amiből 2023 végéig akár négymilliárd eurós (a 2022. évi GDP 0,9 százaléka) bevételt remél, de Németország is 33 százalékos különadót vezetne be az olaj-, szén- és gáztársaságok extranyereségének lefölözésére, ami akár hárommilliárd eurós (a 2022. évi GDP kevesebb mint 0,1 százaléka) bevételt hozhat. Ezek mellett Spanyolország 2023–2024-ben összesen hétmilliárd eurót (a 2022. évi GDP 0,6 százaléka) gyűjtene be a bankok és áramszolgáltatók adójából, a belgák az energiaszektor cégeitől 3,1 milliárd eurót (a 2022. évi GDP 0,6 százaléka) remélnek, Lengyelország pedig várhatóan 13,5 milliárd zloty (a 2022-es GDP 0,5 százaléka) extraadó-bevétellel kalkulál.
