A 2022 februárjában kitört ukrajnai háború közép- és hosszú távon is komoly gazdasági és energiapolitikai következményekkel jár Európára nézve, és ez szorosan összefügg az EU-s polgárokat mindennap érintő energiabiztonság kérdésével is.
2018-ban 58,8 milliárd köbméter gázt szállítottak az EU-ba az Északi Áramlat 1 vezeték két szálán keresztül, ami az unióba irányuló teljes, 363 milliárd köbméteres földgázimport 16 százalékát tette ki abban az évben. Az érték 2019-ben 58,5 milliárd, 2020-ban és 2021-ben 59,2 milliárd köbméter volt. Európában a vezetékes gáz az import nyolcvan százalékát biztosította, míg az LNG (cseppfolyósított földgáz) húsz százalékot tett ki 2021-ben. Az EU-n kívülről érkező behozatalban Oroszország volt a legfontosabb partner 39,2 százalékos részaránnyal, a második Norvégia (25,1 százalék) és a harmadik Algéria (8,2 százalék) előtt. A 7,3 százalékos arányban beszállító Egyesült Államokból kizárólag LNG érkezik.
Nem sokkal az éves karbantartási szünet után a Gazprom augusztus 30-án este műszaki problémákra hivatkozva leállította az Északi Áramlat 1 vezetéken keresztüli gázszállítást. Ennek kapcsán Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő közölte, hogy a szállítás csak az Oroszország elleni szankciók feloldása után indul újra. 2022. február 22-én, tehát két nappal Ukrajna orosz inváziójának megkezdése előtt Berlinben Olaf Scholz német kancellár bejelentette, hogy leállítják az Északi Áramlat 2 balti-tengeri vezeték tanúsítási folyamatát Ukrajna várható orosz inváziója miatt.
A Jamal–Európa gázvezetéken (684 km) orosz, fehérorosz és lengyel területen keresztül szállították a gázt a németekhez évi 33 milliárd köbméteres kapacitással, ami a második legnagyobb az Északi Áramlat 1 vezeték (817 km) évi 55 milliárd köbméteres szállítási kapacitása után (utóbbi közvetlenül Oroszországból vitte a gázt Németországba a tenger alatti vezetékrendszeren keresztül). A Déli Áramlat tervezett és megkezdett, ám végül meghiúsult csővezetékprojekt volt, amelynél a Fekete-tenger alatt szállítottak volna orosz földgázt Bulgárián keresztül Délkelet-Európába.
Az Európai Unió Nabucco projektjének „vetélytársaként” azonban a krími válság miatt hozott szankciók nyomán 2014 decemberében Oroszország letett a gázvezeték további építéséről.
Miközben Észak-Amerikát átszövik a szárazföldi csővezetékek, addig az EU-ban (részben az ő nyomásukra) megszűnik ugyanez a rendszer. Napjainkban a világ országai közül az Egyesült Államok áll az első helyen a leginkább kiterjedt, 814 596 km hosszúságú fővonal/átviteli vezetékrendszer-hálózattal, ezt követi Oroszország és Kanada 312 026, illetve 123 936 km-rel.
Az Egyesült Államoknak erősen integrált földgázvezeték-hálózata van, amely az USA egész kontinentális részén szállítja a földgázt. Az amerikai vezetékhálózat fővezetékből és egyéb vezetékekből áll, amelyek földgáztermelő területeket és tárolókat kötnek össze a helyi fogyasztókkal. Az elmúlt évtizedek során Amerikában az elosztóhálózat egyre csak bővült, hogy zavartalan földgázszolgáltatást tudjon biztosítani a kereskedelmi létesítmények és a lakásfejlesztések számára. Ezzel szemben az EU vezetői – erős amerikai nyomásra – felszámolni látszanak a kontinens energiabiztonságát. A szankciós politikával összefüggésben a gáz, az olaj, valamint az áram ára jelentősen emelkedett, az európai gazdaság válságközeli helyzetbe jutott. Bár Európa jelentős mértékben függ az Oroszországból érkező nyersanyagoktól, több állam vezetése inkább lemondott ezekről. Az orosz energiahordozókra is kivetett uniós szankciók mégsem hozták el az ukrajnai háború gyors befejezését.
2022 tavaszán az Európai Unió és az Egyesült Államok gázmegállapodást kötött azért, hogy a kontinens ellátását ennek segítségével oldják meg az orosz gázimporttól való függőség fokozatos csökkentése idején. A sajtó arról számolt be, hogy az USA még 2022-ben – a tervezett mennyiségen felül – 15 milliárd köbméter, majd 2030-ig évi ötvenmilliárd köbméter cseppfolyósított palagázt (a földfelszín alatti palakőzetből kinyerhető földgázt) szállít az uniónak. Amerikában viszont összesen hét, exportálásra alkalmas terminált üzemeltetnek, amelyek legfeljebb évi mintegy százmilliárd köbméternyi földgáz cseppfolyósítására, illetve transzportálására alkalmasak. E mennyiség nagy részét azonban Ázsia kötötte le az USA-tól korábbi hosszú távú szerződések értelmében. Továbbá az elmúlt években éppen az amerikai kormányzat döntése nyomán lassították a hivatalos engedélyezés folyamatát, így ma Amerikában több évbe telhet az újabb gázvezetékek építéséhez szükséges engedélyek megszerzése.
Az elmúlt év során Brüsszelben született politikai döntések súlyos felelősségi szempontokat is fölvetnek. A lisszaboni szerződés egyik újítása az EUMSZ-ben (az Európai Unió működéséről szóló szerződésben) éppen az energiáról szóló XXI. cím bevezetése volt. Ez a rendelkezés – az EUMSZ 194. cikke – meghatározza az EU energiapolitikájának céljait és a fő eljárási vonatkozásokat. A 194. cikk alapján az Európai Unió célja a környezet megőrzése és jobbítása, valamint az energiahatékonyság és a megújuló energiaforrások fejlesztésének előmozdítása. A 194. cikk (2) bekezdése ugyanakkor kimondja, hogy az uniós intézkedések „nem érintik a tagállamok azon jogát, hogy meghatározzák energiaforrásai kiaknázásának feltételeit, a különböző energiaforrások közötti választást és energiaellátásának általános szerkezetét”, az EUMSZ 192. cikk (2) bekezdésének sérelme nélkül.
Az uniónak fontos szerepe lenne abban, hogy Európában a létfontosságú energetikai szektor fenyegetettségét időben felismerjék, illetve a meglévő fenyegetésekre való reagálási képességet javítsák. A brüsszeli döntések – elhibázott irányukkal – sajnálatosan hozzájárultak a mostani energiakrízis elmélyüléséhez, miközben már régebb óta erőltették a hagyományos energiatermelés leépítését – elég például az atomenergiára, a gáz- és árampiac liberalizálására gondolnunk. A brüsszeli szankciós politika miatt Európa nagy része a jövőben sokkal nehezebben és sokkal drágábban tud alternatív energiaforrásokhoz jutni.
A szerző alkotmányjogász
