A mai kor tapasztalata, hogy erőtlen, sémákban beszélő („minden szó mástól eltanult” – énekelte Cseh Tamás), egyforma, fantáziátlan politikusok kóvályognak Európában, az unió vezető testületeiben, a nyugati világban.
Eredeti ötletek híján dadognak, hebegnek-habognak, folyamatosan ellentmondanak saját maguknak is (lásd például Josep Borrell uniós külügyi főképviselő változó nyilatkozatait a szankciókról vagy most épp Guy Verhofstadt „pálfordulását”), akkor, amikor a legnagyobb krízisek sújtják a világot, kezdve az orosz–ukrán háborútól az energiaválságon, a migráción keresztül a hagyományos nemi identitások elbizonytalanításáig.
Vagyis amikor a legnagyobb szükség lenne olyan léptékű államférfiakra, mint egykor Margaret Thatcher, Giscard d’Estaing, Jacques Chirac vagy a baloldalról Francois Mitterrand, Felipe González, Helmut Schmidt, kicsit korábbról De Gaulle vagy Bruno Kreisky, illetve Willy Brandt.
Nem a szívem csücske Victor Ponta volt román miniszterelnök, de épp ő mondott ki egy lényeges dolgot még tavaly. Azt mondta, hogy Európában egy zseniális terv alapján tüntették el az igazi vezetőket, s helyette tudatosan hivatalnokokat neveltek ki, helyeztek uniós pozíciókba.
Ponta javára írom – piros pont neki! –, hogy hozzátette: az olyanokat, mint Orbán Viktor, fekete báránynak kiáltják ki. Azt már én teszem hozzá: azért fekete bárányok a fősodor szemében, mert Orbán Viktor és még néhány – főleg lengyel és más közép-európai – kivételes ember megmaradt politikusnak, államférfinak, aki a nemzetét szolgálja, képviseli, védi, s nem kiszolgálója a globális elitnek.
De hol kezdődött ez a folyamat, mik azok a mozgatórugók, amelyek a háttérben meghúzódnak?
Az igazi ok: a piacot és a pénzügyeket irányító elit a XX. század végére, a XXI. század elejére elveszítette nemzeti jellegét, globálissá vált, s ereje ma már akkora, hogy a nemzetállamoknál nagyobbnak érzi magát, s feljogosítottnak arra, hogy ő diktáljon az államoknak, vagyis a választott politikusoknak, s nem fordítva, ami a természetes állapot volt valaha, még a XX. század második felében is.
Világunk azonban gyökeresen megváltozott, és változik tovább. Az állam–piac–társadalom három fő szférájának egyensúlya megbomlott, és vészes mértékben a globalizálódott piac kezébe került, kerül át a hatalom. Ez pedig azt jelenti, hogy a XXI. században átalakul a hatalom megszokott szerkezete, súlypontja. És ezzel számolnia kell mindenkinek, aki nem akar úgy meghalni, hogy nem érti annak a világnak a működését, amelyben él és élt.
