„Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.” Ezekkel a mondatokkal kezdi Móricz Zsigmond a Hét krajcár című elbeszélését, s habár annyira szegények talán már nem vagyunk, s Magyarország a legnagyobb rosszindulattal sem hasonlítható egy putrihoz, azért a nagy, gazdag, erős és művelt nyugati országokhoz képest mégis csak koldusoknak tűnhetünk, legalábbis ők sokszor gondolják ezt rólunk. Az is igaz, hogy mostanában sok okunk volna sírni, de azért az élet ad okot a nevetésre is. Egyébként is, a nevetés olyan mélyen van, ahova már nem érnek el a könnyek.
Engem mindig felderít, ha nagy és komoly nyugati lapok terjedelmes cikkekben elemzik Orbán Viktor és Magyarország politikáját, igaz, ezek az írások legtöbbször úgy festik le Orbán Viktort, mint minden baj okozóját, a haladás kerékkötőjét, aki hovatovább egy személyben felelős a Covid-járványért, a sertésinfluenzáért, a menekültáradatért, az afrikai éhezésért, de ő okozza az áradásokat meg az aszályt, a kánikulát és a sarkvidéki hideget, ő fújja a hurrikánban a szelet, de személyesen gyújtogatja az őserdőket is. Még szép, hiszen a biztonságos gyújtogatáshoz szükséges zajtalan és robbanásmentes gyufát is valami magyar találta fel!
Elképzelem ezeket a szerkesztőségeket, Londonban, Párizsban, Berlinben, New Yorkban vagy Brüsszelben. Ülnek a nagy üvegpalotákban ifjabb és idősebb szerkesztők, megannyian kék és sárga kockás ingben, hogy már az öltözetükkel is kifejezzék szolidaritásukat az ukrán néppel, s egyúttal a rabszolgasorba taszított magyar tanárokkal is, újrahasznosítható pohárban bambuszrudacskákkal szójalattét kavargatnak, s azon tanakodnak, mivel adják el a lapjukat, mi az a történet, mi a sztori, amiért egymást ölve tülekednek majd a népek az újságosbódéknál, és kattintgatnak észveszejtve a neten. Valami zöldfülűbb szerkesztő bedobja a Covidot, mégiscsak újra terjed, jönnek a kínaiak, de leintik morogva, hagyjuk már, romlott hír. A háború? – néznek egymásra kérdőn, de erre is legyintenek: persze, a háború, fontos, fontos, de kit érdekel már, unja az egész világ. Jár az agyuk, jár, s egyszer csak valaki, akinek sárga-kék ingét olyan ügyesen megtervezték-varrták, hogy az ukrán színek valójában szivárványt formáznak, felkiált: Heuréka! Orbán Viktorról már nem írtunk két napja! Mindenki megkönnyebbülten és elismerően tekint a kollégára, eszes fickó, kinéz neki hamarosan egy Pulitzer. Orbán Viktor, ez az, ez a jó téma! És már tervezik is a címlapot, Orbán Hitlerként, Mussoliniként, Putyinként vagy Sztálinként, vagyis nem, azért Sztálint mégsem, kommunizmus, Marx, jaj, az kényes téma ezekben a redakciókban.
Hát nem nevetséges ez az egész? Ezernyi fajta baj ostromolja az egész világunkat, és Orbán Viktor a fő veszély ezeknek. Már várom, hogy a nagy hollywoodi stúdiók szuperhősös filmjeiben a magyar miniszterelnöktől kell majd megmenteni a világot, de az is csak úgy megy majd, hogy még a mostani esedékes főgonoszok is átállnak „a történelem jó oldalára” Orbán ellenében.
Ráadásul vicces ez azért is, mert a nyugati, de főleg az amerikai lapok olvasói egy részének fogalma sincs arról sem, hol van Magyarország. Hungary? Mi az, valami éhes-éhező ország Afrikában? Az olvasók más része talán elhiszi a sok hazugságot, amivel etetik őket, de egyre többen vannak, akik pont ezekre a cikkekre kapják fel a fejüket, s kezdenek el érdeklődni a magyar politika iránt.
A közösségi médiában közzétett írások alatt a kommentelők java része már Orbán Viktornak és a magyaroknak szurkol. Így csinál akaratán kívül is a mainstream nyugati média valóban világítótornyot hazánkból és miniszterelnökünkből. Világítótornyot, ami felé lehet hajózni vagy amitől lehet menekülni.
Igazodási pont lettünk, s ezt olykor még itthon is elismerik a kormánnyal nem feltétlenül szimpatizálók is. Igaz, a legnagyobb nevettető a baloldalon valami sajátos fénytörésben szemléli a világot. Ami Nyugatról hatalmasnak tűnik, az az ő szemében nulla, semmi és senki, jelentéktelenség. Ehhez képest persze alig telik el nap, hogy ne ezzel a semmiséggel foglalkozzon, ezzel mérje magát. Gyurcsány Ferenc, úgy is mint alanyi költő, a közösségi médiában teszi közzé sajátos meglátásait a világról, a politikáról, „szabadversei” ugyan nem balladák, de több bennük a homály, mint Arany János összes műveiben.
Amikor Gyurcsány szabadságról, igazságról, szeretetről lírázik, akkor persze arra kell gondolnunk, hogy valami túl magas szabadságfokú került a szervezetébe (hogy valójában mire gondolok, azt le sem merem írni), vagy egész egyszerűen viccel. Mondjuk nevetni ezen már csak kínkeservesen tudunk, különösen most, amikor nemrég elhunyt egy ember, Nagy László, akinek Gyurcsány rendőrei kilőtték a fél szemét 2006-ban, és ezzel tönkre is tették az egész életét. Szóval Gyurcsány annyira humoros, mint egy Sas József szilveszteri kabaré volt a szocialista évtizedekben.
A Demokratikus Koalíció elnöke az új évben is közzétette első kinyilatkoztatását. Már a kezdőmondat is valami sejtelmes, mély filozofikus gondolat szeretett volna lenni, mondjuk nem sikerült, de hát ne várjunk csodát: „Nem te írod a szót, a szó ír téged.” Hú! Ez már majdnem bibliai mélység: „Kezdetben vala az Ige.” Majd elpanaszolja, hogy Magyarország durva hely lett, ahol elveszik az emberektől a szavaikat is, és aki mégis megpróbál a saját szavaival szólni, az a „visszhangtalanul kongó ürességbe zuhan”. Hogy kik veszik el még a szavakat is, azt nem írja, de hát tudjuk mi jól, a Tudjukki, a Sötét Nagyúr, Orbán Vader. Mondom én, hogy Hollywoodnak ideje felfedezni a magyar miniszterelnököt!
Na de térjünk vissza Gyurcsányunkhoz, mert mindaz a sötét kép, amit lefest, nem érdekes, hiszen nincs veszve semmi, mert „Mi jelentjük a holnap még pislákoló reményét Magyarország számára” – írja. Hogy ki az a mi, arról sem beszél, esetleg ő és Gyurcsányné Klára, vagy pislákol még mellettük más is, Molnár Csaba, Vadai Ági, azt egyelőre nem tudhatjuk. Volt egy amerikai sorozat, Az utolsó remény (eredetileg The Last Ship) címmel adták nálunk. A világot csaknem elpusztítja egy elszabadult vírus (!), de egy titkos küldetésen levő amerikai hadihajón sikerül kikísérletezni az ellenszert, és megmenteni a világot.
Valószínűleg Gyurcsány ilyen utolsó hajónak képzeli a DK-t, s önmagát a hős kapitánynak. Lássuk be, ez önmagában is elég vicces, s nem véletlenül kérdezik egyesek, vajon mit szed Feri, mert abból a cuccból nekik is kéne. Na mindegy, egy biztos: Magyarország helyzete nem reménytelen, amíg Gyurcsány Ferenc csak pislákol.
Szóval ilyen vidám történetekkel is telnek a politikai hétköznapok itthon és a világban. Nem árt néha kinevetni ezt az egészet, ahogyan Móricz hősei is kacagnak saját nyomorukon. Azt hiszem, az egykori MDF ifjúsági szervezetének, az Ifjúsági Demokrata Fórumnak volt a szlogenje: Nyugodt derű! Ezt a nyugodt, mondhatni stratégiai derűt kell megőrizni magunkban ebben az évben is, hiszen ugyan Orbán Viktor szerint a 2022-es volt a rendszerváltozás utáni legnehezebb évünk, de nem tudhatjuk, 2023 nem hoz-e még több bajt, kínt és pusztulást Magyarországra és a világra. Humor nélkül persze túl lehet élni ezeket a nehéz éveket is, csak nem érdemes.
