Mások nevében nem beszélhetünk, tehát nem fogunk kitérni Huth Gergely a többi orgánumot és szereplőt érintő minősítéseire, az alábbiakban csak az Átlátszó tevékenységére igyekszünk szorítkozni. A minket is érintő cikk minőségével, belső konzisztenciájával kapcsolatban egy apróságot azonban meg kell jegyeznünk. Huth népmesei elemekkel gazdagon átszőtt, önellentmondásokban nem szűkölködő írásművében a
2014-es Norvég Alap-ügyet nevezi meg kulcsmomentumként. Szerinte ekkor vált feltérképezhetővé az új (újságírókból és jogvédőkből álló) ügynökhálózat, amit összeköt azzal, hogy az „ágensbaloldal ekkoriban véglegesen kiszorította a népi, patrióta baloldali kezdeményezéseket”,
hogy azután a következő bekezdésben már ott tartson, hogy a helytartók által irányított új baloldal a Rákosi-féle Magyar Kommunista Párt mintájára nyírta ki a „Schiffer András-féle, morális alapokon politizáló ellenzékieket”.
A tények azonban összekuszálják a fantázia által szőtt történet szálait, ugyanis a Norvég Alapból folyósított támogatások elleni kormányzati fellépés ürügyéül éppen az szolgált, hogy a pénzt elosztó szervezet, az Ökotárs Alapítvány (ahogy Lázár János akkori kancelláriai államtitkár megfogalmazta) „nyíltan és ezer szállal” kötődik az egyik politikai párthoz. Ez a párt az LMP volt, amelynek élén a felidézett időben – mindkettőnk régi ismerőse, hol harcostársa, hol veszekedőpartnere – Schiffer András állt. Vagyis a huthi logika szerint a helytartók irányította Schiffer András pártja kinyírta a „Schiffer András-féle, morális alapokon politizáló ellenzékieket”. Érdekes.
Huth hasonlóan nagyvonalúan bánik az Átlátszóval kapcsolatos információkkal is.
Fő bűnünk egy IJ4EU-projektben való részvétel, amely a szerző interpretációjában a határon túli magyar szervezetek pénzügyeinek leleplezését jelenti.
Sőt, egyenesen a kisantant újjáalakításának felel meg, mivel az Átlátszó a határon túli magyarok elleni támadássorozatot „román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, osztrák és ukrán szerkesztőségekkel közösen (!)” hajtja végre.
Bár nem példa nélküli, hogy más nemzetiségű újságírókkal, civil szervezetekkel veszünk részt közös munkában, de azt soha nem gondoltuk volna, hogy a Magyar Nemzetben egy magát jobboldalinak valló szerző figyelmét kell fölhívni arra, hogy a román, szlovák, szerb stb. szerkesztőségek általában ottani MAGYAR munkatársakat takarnak. Az Átlátszó a határon túli magyar pénzköltéseket elsősorban ottani magyar kollégákkal közösen monitorozza, a Huth által kipécézett projekt ötletgazdája és irányítója az Átlátszó által inspirált, ám tőlünk szervezetileg és finanszírozásában is független romániai Átlátszó Erdély portál volt – csupa, csupa magyar dolgozóval. De szerb és szlovák részről is dolgoztak magyar nemzetiségű újságírók a projekten. Őszintén reméljük, hogy Huth cikkében nem a szomorú emlékű 2004-es népszavazás kirekesztő hangfoszlányai köszönnek vissza.
A 2020-as „Hungarian Money” projekt keretében öt európai ország öt tényfeltáró szerkesztőségének munkatársai azt vizsgálták az Európai Bizottság által összesen 47 ezer euró uniós pénzzel támogatott projektben, hogy
Magyarország az elmúlt évtizedben mire költött legalább 670 millió eurót a szomszédos Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában és Horvátországban.
Az Átlátszó Erdély által vezetett vizsgálódás a külhoni támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap nehezen hozzáférhető hivatalos adatai és dokumentumai alapján feltárta, hogy az Orbán-kormány hogyan költi magyar adófizetők pénzét külhoni magyar kisebbségi szervezeteknél, és hogyan használja ezt a „soft powert” a külhoni befolyásgyakorlásra.
Az Átlátszó tehát nem azért foglalkozik a magyar állam szomszédos országokbeli pénzköltésével, mert nem tartja fontosnak, vagy szeretnénk ezeket megakadályozni, hanem mert nagyon is fontosnak tartjuk. Úgy hisszük, hogy a határon túli magyar közösségek számára sem közömbös, sőt nekik a legfontosabb, hogy az oda szánt pénzek a legcélszerűbben, leghatékonyabban, leginkább a javukat szolgáló módon kerüljenek elköltésre.
Annak eldöntése, hogy a megállapításaink mennyiben állják meg a helyüket, azaz hogy egy-egy beruházás vagy adományozás mennyiben szolgálja a javukat avagy lehetett volna jobban is elkölteni a pénzt, nem a mi feladatunk, hanem leginkább az érintett közösségeké.
Hátrányukra biztosan nem válik, ha több oldalról, részleteiben is megismerik ezeket a tranzakciókat, amelyekről a magyar kormány nem sok nyilvános információt ad.
Ahogy úgy általában a tevékenységünk által föltárt tényekből, jelenségekből sem elsősorban a mi dolgunk következtetéseket levonni. Az Átlátszó főleg a közpénzek felhasználásával és a közhatalmat gyakorlók cselekedeteivel foglalkozik, ám tisztában vagyunk vele, hogy ezek a kérdések nem kizárólagosak a politikai döntések során. A tényfeltáró újságírás egy funkció, amelyet – hitünk szerint – egy jól működő társadalomban valakinek el kell látnia. Úgy véljük, hogy a hatalmat támogatóknak is hasznára válik, ha megismerik a hatalommal való visszaélést, és nem tartjuk alapból fölháborítónak, ha így is kitartanak a hatalom mellett.
Magyarországon 12 éve a Fidesz van hatalmon, így értelemszerűen leginkább ehhez a párthoz köthető személyek viselt dolgai állnak érdeklődésünk homlokterében, de nem kizárólagosan.
Akkor itt térjünk vissza a „dollárbaloldal” kérdéskörére! Azzal a cégcsoporttal, amelyiknél az Action for Democracy nevű szervezet által – ki tudja, milyen forrásból – gyűjtött hárommilliárdos összeg a Mindenki Magyarországa Mozgalmon keresztül landolt, először az Átlátszó foglalkozott.
Három évvel ezelőtt írtunk arról, hogy a 2010 előtt világ szereplői állnak az ellenzéki kampány mögött az önkormányzati választáson.
„A levitézlett óbaloldal adatbányász cégcsoportja segítette az ellenzéket a tavalyi választásokon” című írásunkat a mai napig bárki elolvashatja oldalunkon, és a tavaly tavaszi választási kampány idején a kormánysajtó is több tucatszor hivatkozta. (Csak jelezzük: ez a cím az Átlátszón jelent meg, nem a Magyar Nemzetben. Na, jó, most már ott is, mivel az imént leírtuk). Egyszerűen nem vagyunk tekintettel arra, hogy kinek árt, és kinek lesz majd előnyös, amit feltárunk.
Azzal ugyanakkor messzemenőkig egyetértünk, hogy egy újság, egy civil szervezet, egy oknyomozó csapat vagy bármi más kiszolgáltatott lehet a finanszírozónak. Függetlenül attól, hogy az összeg közpénzből, külföldről, hirdetőtől vagy akár kis magántámogatóktól érkezik. Az utóbbi esetben a közönség körében való népszerűségüldözés jelenthet kiszolgáltatottságot és téríthet el az eredeti céloktól.
A külföldi támogatáshoz meg annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy személyek, szervezetek, kormányzati szervek saját országuk határán túl is tarthatnak fontosnak bizonyos értékek megerősítését.
Pontosan ezt csinálja a magyar kormány is, amikor euró-százmilliókat költ határon túli magyar kisebbségi szervezetekre.
A magunk részéről két módot látunk ennek a kiszolgáltatottságnak az elkerülésére. Az egyik a teljes transzparencia. Nevünkhöz híven az összes adat weboldalunkról és nyilvános beszámolóinkból elérhető. Kevés nagyobb elismerés kell, minthogy dollármédiázó kritikusaink is onnan vették. A másik, hogy megpróbálunk ügyelni az arányokra, vagyis költségvetésünknek csak egy része származik külföldi intézményi donoroktól (és az is több forrásból), míg büdzsénk több mint felét mikroadományozók és szja 1 százalék felajánlók, tehát több ezer magánszemély állja. S bár ez az átláthatóság és ez a támogatói struktúra a magyar közéletben nem számít általánosnak, nem áltatjuk magunkat azzal, hogy tökéletesek lennénk. A tökéletesség hitét meghagyjuk Huth Gergelynek és a forintinfluenszereknek.
