A cseheknél maradva: Ambrózy Áron szokta mondani, ha valami idegen haderő az országukba lépett, morogva visszamentek a műhelyükbe, és kalapáltak valamit. A magyarok ellenben rendre görbe szablyával rohantak az ellenségnek. Végül mindkét nép nagyjából hasonló sikerrel élte túl az elmúlt ezer évet.
Történelmi tapasztalat ide vagy oda, van oka annak, hogy itthon nem vált nyerő stratégiává a megalkuvás, a „tanuljunk meg kicsik lenni” Kovács László-i tételmondat alkalmazása.
Miközben Csehország egy szankciópárti elnököt választott, aki – miután a kampányban a háború elkerüléséről és az ország egyesítéséről hadovált – győzelme után rögtön letette a hűségesküt Washington és Brüsszel előtt, majd jókívánságaival kényeztette Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, addig mi, magyarok 97 százalékban nemet mondtunk a brüsszeli szankciókra. Lehet mondani, hogy „csak” 1,4 millió ember nyilvánított véleményt rajta, de egyfelől akkor is a nemzeti konzultációs forma marad minden idők legszélesebb mintán alapuló közvélemény-kutatása, másrészt ha olyan sok támogatója lenne hazánkban a háború folytatásának, a szankciók erőltetésének, nyilván közülük sokan éltek volna a lehetőséggel, hogy behúzzanak hét kövér „igent” a kérdőívre, már csak azért is, hogy fricskát nyomjanak a miniszterelnök orrára.
Nem véletlen, hogy mára a baloldal Orbán-gyűlöletének egyik legfőbb toposza a miniszterelnök „populizmusa” lett. Valójában az a bajuk, hogy ő velük ellentétben képes a választópolgárok fejével gondolkodni, a néplélekkel azonosulni és szívből beszélni.
Persze ez nem populizmus, hanem a demokrácia lényege, de a neoliberális-globalista baloldal szemében a nép véleménye már rég csak egy idegesítő tényező, amit valahogyan kezelni, altatni, manipulálni kell.
Egyszóval ismét Orbán Viktor volt az az európai vezetők sorában, aki a tudósítások szerint kimondta, amire nagyon-nagyon sokan gondolnak a kontinensen, azaz hogy hiányos a brüsszeli királynő öltözete. Összegezzük a karmelita kolostorban tartott nemzetközi sajtóbeszélgetésen elhangzott tételmondatokat! Rod Dreher az American Conservative-ban megjelent (pár ponton pontosított) tudósítása szerint a miniszterelnök elmagyarázta, miért borzalmasan veszélyes forgatókönyv a háború további elmérgesítése a tűzszünet és a békekötés elősegítése helyett: „a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Putyin nem engedheti meg magának, hogy veszítsen, mert jövőre újra választások lesznek, és nem indulhat úgy, mint egy háborút vesztett elnök.
[…] Már rég elmúlt az az idő, amikor Oroszország képes lett volna meghódítani Ukrajnát és oroszbarát kormányt ültetni az ország élére. Ezért Oroszország célja, hogy Ukrajnát egy kormányozhatatlan ronccsá tegye, hogy a Nyugat ne tarthasson rá igényt. Ukrajna részben már most olyan, mint Afganisztán, »egy senki földje«. Az idő Oroszország oldalán áll, ami hatalmas ország, és hatalmas hadsereget tud mozgósítani, Ukrajna viszont nem képes erre. […] Nagy-nagy bajban vagyunk tehát, és sajnos ma nem zárható ki az az őrültség sem, hogy NATO-tagországok csapatokat küldjenek Ukrajnába.”
Orbán Viktor a lejegyzés szerint kijelentette azt is, hogy „a Nyugat háborúban áll Oroszországgal. Ez a valóság. Mindennap egyre beljebb kerülünk. […] Ha az ukránok a nyugati fegyverek segítségével átlépik az orosz határt, a jövő olyan fényes lesz, hogy a Nyugatnak napszemüveget kell majd viselnie.”
A kormányfő még arról is beszélt Rod Dreher beszámolója szerint, hogy „a németek szenvednek, mert tudják, mi a nemzeti érdekük, a német vezetés is tudja, hogy semmi keresnivalója nincs egy háborúban Oroszországgal, de valamilyen okból képtelen nemet mondani Washingtonnak.”
Saját lapjában ugyancsak beszámolt a sajtóbeszélgetésről egy másik résztvevő, Roland Tichy is, aki az ukrán vezetést kiborító „senki földje” kijelentést helyes értelmezésbe helyezte: szerinte Orbán Viktor arra utalt, hogy Oroszországnak fel kellett adnia eredeti céljait, és most arra törekszik, hogy egy ütközőzónát hozzon létre, nagyjából a most vitatott donbaszi vonal mentén. Ezt a felperzselt földet, a brutális pusztítás és megsemmisítés következményét nevezte a miniszterelnök egyfajta halálzónának, senki földjének.
Később a Külügyminisztérium is világossá tette, mire utalt a miniszterelnök: „A háború következménye, hogy emberek ezrei halnak meg és egész országrészek válnak pusztasággá. Magyarország ezért akar békét és fegyverszállítások helyett azonnali tűzszünetet. Ez Magyarország világos álláspontja a háború kezdete óta. Magyarország sem szavakban, sem tettekben nem kíván belekeveredni a háborúba” – írták.
Fontos tényező, hogy Rod Dreher és Roland Tichy tudósítása is megerősíti, amit minden jóérzésű magyar pontosan tud, hogy Orbán Viktor és a magyar kormány nem Putyin bábja és nem az orosz érdekek segítője, a miniszterelnök csupán az európai közvéleményt szeretné felrázni és a béke ügye mellé állítani.
Olyan nagy baj ez? A kontinens és az emberiség sorskérdésében is bűn volna az őszinteség?
Schmidt Mária tavaly ősszel írt egy minden olvasónknak nagyon ajánlott összegzést az orosz–ukrán háború előzményeiről, Látlelet címmel. Könyvében a professzor asszony vakító világossággal és történészi tudományossággal vázolja fel, hogy milyen hatalmi játszmák, korrupciótól bűzlő machinációk és globális érdekek mentén préselték bele Ukrajnát a háborúhoz vezető konfliktusba. Schmidt Mária persze Vlagyimir Putyint sem menti fel, sőt kárhoztatja, amiért felült a provokációnak és agresszorrá vált ebben a borzalomban. Így zárul a kötet: „Legyen vége már! Legyen béke már!”
Sokatmondó, hogy az akarva-akaratlanul nagy nemzetközi visszhangot kiváltó sajtó-háttérbeszélgetés után alig pár nappal követője akadt Orbán Viktornak. Hétfőn a horvát elnök döntött úgy: nem játssza tovább a se lát, se hall majmok játékát, és őszintén szól a háborúról.
Így Zelenszkij kabinete immár Zoran Milanovictól követel bocsánatkérést, amiért kimondta: a Krím soha nem lesz már Ukrajna része, és hatalmas hiba a Nyugat részéről halálos fegyvereket küldeni a háborúba.
