Aulich Lajos Horatiust olvasott az utolsó éjjelen, úgy várta a halált.

Damjanich János – kit utolsó előttinek hagytak az európai civilizáció letéteményesei – így lépett a bitófához: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.” Majd „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” – kiáltotta, s ezek voltak utolsó szavai.

Dessewffy Arisztid így szólt a siralomházban: „Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok háromszáz év óta” – majd mély álomba merült. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – magyarázta papjának, majd teljes nyugalommal állt a kivégzőosztag elé.

Kiss Ernő: kivégzésekor nem engedte a szemét bekötni. „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” – kiáltotta a sortűz eldördülése előtt. A lövések csak megsebezték, ekkor egyesek szerint így szólt: „Hát én, rólam elfeledkeztek?”. Mások úgy emlékeznek, hogy saját maga vezényelt újra tüzet a megzavarodott kivégzőosztagnak. Egy altiszt közvetlen közelről lőtte agyon.

Knézics Károly: az utolsó éjszakáján családjának írt búcsúlevelet.

Láhner György: „A szemtanúk szerint utolsó estéjén feleségét fogadta, majd fuvolázott, a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta.”

Lázár Vilmos: kivégzése előtti éjjel írta a feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – előjeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.”

Leiningen-Westerburg Károly gróf: „Rendkívül érzékeny volt katonai becsületére, a kivégzése előtti percekben is ama rágalmak ellen tiltakozott, melyek szerint Budavár visszavételekor az elfogott osztrák katonákkal kegyetlenkedett volna. Szavait – Tichy osztrák őrnagy, a kivégzés parancsnokának intésére – a dobok dübörgése némította el.”

Nagysándor József: „Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) »Éljen a haza!« kiáltással halt meg.”

Poltenberg Ernő: „Mikor a tábornokok a kivégzés hajnalán a várudvaron gyülekeztek, Poeltenberg végignézve társain így szólt: »Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!«”

Schweidel József: „Egy szemtanú szerint ő sem akarta engedni, hogy a szemét bekössék, a törzsőrmester kétszer tett erre kísérletet, de Schweidel minden alkalommal lerántotta a kendőt. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet papja – utolsó kívánságának megfelelően – eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.”

Török Ignác: „A kivégzés előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását és szenvedélyét: egy, a várerődítéssel foglalkozó szakmunkát olvasgatott. Amikor a pribékek a bitóhoz kísérték a felindult embert, Tichy őrnagy gúnyos megjegyzésére így vágott vissza: »Szégyellje magát ön, hóhérlegény!« A kivégzése előtti pillanatokban állítólag szívszélhűdés érte, már csak holttestét akaszthatták fel.”

Vécsey Károly gróf: „A bíróság kötél általi halálra ítéli, s mivel személyes ellenségei is voltak a császári udvarban, sőt saját apja is követelte kíméletlen megbüntetését, végignézve bajtársai haláltusáját, utolsónak kellett meghalnia. Kivégzésekor – utolsó lévén – már nem volt kitől elköszönnie. Vécsey a halott Damjanichhoz, régi vetélytársához lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul.”

Aki még ebből sem látja, micsoda barbár, civilizálatlan népek voltunk (s vagyunk) mi, magyarok, az menjen továbbképzésre Róna Péter elvtárshoz.

De jóakaróink, ez a sok nagyszerű, civilizált európai továbbra sem adta fel, s türelemmel próbáltak meg bennünket rávenni, hogy váljunk végre hozzájuk hasonlóvá. Makacs és csökönyös volt a Nyugat, s mindig a javunkat akarta. S nem csak Európa ám, utóbb a Nyugat leghatalmasabbá váló állama, az Egyesült Államok is azon fáradozott, hogy végre civilizáltak és kulturáltak legyünk.

Ezt például 1956-ban tapasztalhattuk meg, amikor a forradalom kitörésekor Eisenhower elnök elsőként biztosította arról Nyikita Szergejevics Hruscsovot, hogy az Egyesült Államok az égvilágon semmit sem fog tenni a magyarok érdekében, a magyarok oldalán, csináljanak a szovjetek azt, amit csak akarnak, s ezután az amerikai pénzből fenntartott és működtetett Szabad Európa rádió naponta kitartásra buzdította a magyar forradalmárokat, mondván, hamarosan érkezik a segítség. Majd utóbb feltették a Times címlapjára a „Pesti srácot”, fegyverrel a kezében, a Pesti srác lett az „év embere”, mert az Egyesült Államok mindig így tudta le a lelkiismeretet. Egy kis PR-munka, és minden ok, „business as usual”.

Akkor – talán életünkben először – fel is sikkantottunk gyönyörűségünkben ennyi civilizáció, ennyi kultúra, ennyi becsület láttán.

Apropó! Ejtsünk akkor néhány szót az Egyesült Államok alkotmányáról!

„1788. június 21-én ratifikálta New Hampshire az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, ezzel kilencre nőtt azon tagállamok száma, melyek elfogadták az ország alaptörvényét. Az előző évi államközi tárgyalások eredményeként így törvényerőre emelkedhetett a világ első polgári szellemben íródott alkotmánya.

Bár az 1783-as párizsi béke után függetlenné váló Egyesült Államok tagjai a brit gyarmatosítók elleni harcban szinte törhetetlen egységet mutattak fel, a szabadság kivívása utáni tárgyalásokat már korántsem jellemezte ez a fajta konszenzus. (…) Az egyes államok szuverenitását nem csak a főhatalmat megkötő fékek és egyensúlyok, és a legfelső bírósággal szembeni vétójog biztosította volna, hanem az alkotmánytervezet VII. cikkelye is, mely kikötötte, hogy az új alaptörvényt 13 államból legalább kilencnek kell ratifikálnia az életbe lépéshez. Ennek ellenére a Kongresszus záróülésén Benjamin Franklin a teljes konszenzus megszerzésének fontosságáról beszélt.

Kezdetben úgy tűnt, ez a feltétel nem okoz majd nehézséget , mivel öt állam képviselői – Delaware, Connecticut, New Jersey, Georgia, Pennsylvania – rövid tárgyalások után, 1788 februárjáig elfogadták az új alkotmányt. Ugyanakkor néhány állam –  főként Massachusetts – számos cikkelyt kifogásolt az alaptörvényben, követeléseik pedig hosszas vitákat ígértek. A kisebb tagok leginkább attól féltek, hogy a törvényhozásban elnyomják majd őket nagyobb területű társaik, emellett pedig azt hiányolták, hogy az alkotmány nem hangsúlyozza ki a főbb szabadságjogok, például a szólás-, a sajtó- és a vallásszabadság tiszteletben tartását.

Roger Shermannek köszönhetően aztán a vitatott pontokban gyors kompromisszum született, így 1788 májusáig Massachusetts, Maryland és Dél-Karolina is elfogadta a közös alkotmányt. Ezen megállapodást aztán a Kongresszus 1789 szeptemberében realizálta az Amerikai Bill of Rights-ban, mely – 10 alkotmánykiegészítő cikkellyel – 1791-ben törvényerőre is emelkedett. Mindeközben kilencedikként – 1788. június 21-én – New Hampshire követei is elfogadták az Egyesült Államok új alkotmányát, ezzel megteremtődött az a többség, melynek birtokában a Kongresszus felhatalmazva érezte magát a közös intézmények kiépítésére. 1789. március 4-én megkezdhette munkáját az USA első kormánya, melynek élére a szabadságharc egyik szimbólumát, George Washingtont választották meg elnöknek.” (Életbe lép az Egyesült Államok alkotmánya, szerző: Tarján M. Tamás)

Vagyis Róna Péter szerint az Egyesült Államoknak nincs is alkotmánya. Na de ezt csak úgy mellesleg jegyeztem meg, hát hogy jövök én ahhoz, hogy véleményezzem ilyen nagy emberek, ilyen csodálatos európaiak, ilyen kifogástalanul civilizáltak mondandóját.

Inkább térjünk vissza az európai civilizáció nagy pillanataihoz! 

(Folytatjuk)

Borítókép: az aradi vértanúk (Wikipédia)