Csak idő kérdése volt, hogy a mellékhelyiségben ülő nők után kémkedő okosporszívó és a hűtőszekrényt fellármázó okosmajonéz után színre lépjen az okosvibrátor is. Félelmetes, hogy hol tart ma már a tudomány, de talán ezzel elértük a csúcspontot és megpihenhetünk kissé. Az eszköz megjelenése egyébként nem okozott túl nagy meglepetést, mint ahogy a következményei sem. Az okostelefonok és -laptopok, az okostelevíziók, a közösséginek nevezett oldalak és a kukkoló porszívók után miért pont ez a szerkezet ne küldene jelentést a központba felhasználóinak szokásairól? Intim szféra, méghozzá egyike a legintimebbeknek? Na és. Majd hatéves történet ez már és azért került újra felszínre, mert némi tépelődés után a gyártó céget átszámítva nagyjából egymilliárd forintos bírsággal sújtották, mivel elfelejtették tájékoztatni a kedves vásárlókat, hogy ennyire okosak. Konkrétan, hogy a termékhez illeszkedő alkalmazás adatokat gyűjt, többek között a használat gyakoriságáról és intenzitásáról is. 

Egyben és ugyanakkor azt is leszögezhetjük, hogy a németek sem prűdek, egy szemernyit sem. Amint azt a BBC idevonatkozó megállapításából is kiderül, Németország egy olyan ország, amely a nyilvános meztelenkedést bizonyos körülmények között helyénvalónak és egészségesnek tartja. Évtizedeken és rezsimeken átívelő közmegegyezés ez, így volt a náci időkben is, holott akkoriban amit csak értek, azt betiltották és a szintén gyászos emlékezetű NDK-ban is akadálytalanul üzemeltek a Freikörperkultur klubjai, a szabad testkultúra hívei ebben a tekintetben bátran elmehettek a falig. 

Én ezt a magam részéről innen a távolból messzemenőkig támogatom, mind emberileg, mind művészileg, úgy is, mint öreg fehér férfi.
Annál is inkább, mivel szilárd meggyőződésem, hogy a közvélekedéssel szöges ellentétben a hatvanas éveket nem az zárta le, amikor a Hell’s Angels tagjai megkéseltek egy Meredith Hunter nevű fiatalembert a Rolling Stones altamonti koncertjén, hanem a melltartólobbi gátlástalan nyomulása, és akkor is hetekig vigasztalhatatlan voltam, amikor a topless divatja úgy tűnt el a balatoni strandokról, akár a fecskék egy röpke gyülekező után. Mondjuk egy uszodában lehet, hogy egy pillanatra meglepődnék a látványtól, ám alighanem, ha duzzogva is, de hamar beletörődnék vagy legalábbis megszoknám. Az ember előbb-utóbb mindenbe belefásul. Igen ám, de megboldogult boldog ifjúkorom óta sok víz lefolyt a Berettyón és a Spree-n, nagyot változott a világ, vagy mi.

Már az is színtiszta szexizmus és vén, sápkóros férfisovinizmus, hogy mindezeket leírom, és belegondolni is hátborzongató, hogy miként viselkednék adott esetben. Mert ha ránéznék az azt sem tudnám, milyen névelővel ellátott élőlényre, és persze hogy óhatatlanul is, ösztönösen mintegy rávetném természetesen nem magamat, hanem a tekintetemet, azaz futó pillantásomat, mert ennyi még megmaradt bennem az evolúciós sztrádán poroszkálva, az manapság már önmagában zaklatás. Méghozzá a tetejébe mindjárt szexuális. Ha meg nem, akkor az a baj, mert egész nap nem járkálhatok szemlesütve, szurokfekete szembogaramat a földnek szegezve, mert akkor ugyan nagyobb eséllyel megúszom, hogy hanyatt vágódjak a vizes kövön, viszont a kabinos teljes joggal feltételezheti, hogy megtébolyodtam, és preventív célzattal rám hívja a terrorelhárítókat.

Azt hiszik, viccelek, közben meg nem. Tótágast állt a világ (na tessék, még ez is, eszemben sincs sértegetni északi szomszédainkat, de az sem érdekel, hogy Rémusz bácsit befestették feketére), és a női és a férfi „szerepek” körül különösen nagy a zűrzavar. A berlini uszodában például nem azért úszkálhatnak majd félmeztelenül a lányok és az asszonyok, mert hirtelen ez lett a heppjük, hanem azért, mert ha nem tehetnék, az diszkrimináció lenne. Ez az indoklás. A nőknek ugyanis ugyanolyan szent és elidegeníthetetlen joguk félmeztelenül grasszálni az uszodában, mint a férfiaknak.

Valamint éljenek a csajok, ahogyan azt Pierre oly szépen mondta a Megáll az időben.