Akkoriban az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelem lázában égett, azonban nem hozakodhatott elő azzal, hogy Irak veszélyezteti a biztonságát. Ezért titkosszolgálati jelentésekre hivatkozva tömegpusztító és vegyi fegyverek gyártásával és birtoklásával vádolta Szaddám Huszein rezsimjét, miközben mindenki tudta, hogy Irak gazdag olajmezőire fáj a foga. A Biztonsági Tanács 2002 novemberében egy nemzetközi fegyverellenőrző csoportot küldött Irakba. Az ellenőrök több hónapos kutakodás után sem találtak bizonyítékokat, de az amerikai szuperhatalom a nemzetközi jogszabályokat semmibe véve mégis megtámadta Irakot.
Az agresszív támadásnak, az egyenlőtlen harcokat eredményező háborúnak tragikus következményei lettek. Egy ENSZ-jelentés az özvegyek és árvák összlétszámát nyolcmillióra becsülte a 25 milliós Irakban. A lakosság mintegy harminc százaléka maradt családfő és kellő védelem nélkül. Az Amnesty International szerint 2003, tehát a háború kitörése óta 4,2 millió iraki vált földönfutóvá, és milliók hagyták el hazájukat.
Az amerikai vezetés a terrorizmus elleni harc, a demokrácia védelme ürügyén nem egyszer tiporja lábbal a nemzetközi jogot, amely indokolt esetben a Biztonsági Tanács felhatalmazása alapján ad lehetőséget a háborús fellépésre. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság ma csak az ukrán vádakat hallja meg, és minden esetben az orosz vezetést kárhoztatja. Az elfogultsága nyilvánvaló. Az oroszok által közölt tényekről nem vesz tudomást, mert az agresszor állításainak nem kell hitelt adni. Pedig a bíróságnak nem kellene mást tennie, mint összeszámolnia, hogy az elmúlt néhány évtizedben melyik szuperhatalom robbantott ki több háborút a világ különböző térségeiben, s ezek hány millió gyermek életét tették tönkre. Azután jöhetnének az elfogatóparancsok.
Tudjuk, Oroszország megtámadta Ukrajnát. Ez azonban – orosz álláspont szerint – megelőző önvédelmi lépés volt, mert Amerika nagy barátja, Zelenszkij elnök korábban bejelentette a NATO-hoz való csatlakozási szándékát. Putyin elnök ekkor már amúgy sem volt jó hangulatban az ukrajnai orosz kisebbséggel szembeni durva bánásmód miatt. Időben jelezte, hogy nem fogja eltűrni azokat a barátságtalan lépéseket, amelyek sértik országa biztonsági érdekeit. E jelzései süket fülekre találtak Ukrajnában, az EU-ban és Amerikában egyaránt.
A nyugati országok, szinte vezényszóra, egymással versengve ócsárolják Oroszországot és szolgálják a Fehér Ház nagyhatalmi érdekeit. Az Irak elleni háború idején is harmincheten álltak az Egyesült Államok oldalára, azt a látszatot keltve, hogy ahol a többség és a nemzetközi együttműködés, ott az igazság.
A számos lehangoló tapasztalat és az ukrajnai háború egy esztendeje után már nem jöhet nyugatról olyan oroszellenes intézkedés, amely meglepné az épeszű érdeklődőket. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság Vlagyimir Putyin elleni elfogatóparancsától sem esett kétségbe a közvélemény józanabbik része. Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök pedig sajátos módon reagált: „Nem kell elmagyarázni, hogy ezt a papírt mire kell használni.” Azt már mi tesszük hozzá, hogy feltehetően nem papírrepülő-hajtogatásra gondolt.
A szerző író, újságíró
