Az utóbbi években jelentősen megnőtt a nyugati befektetők és hitelezők szerepe az ukrán mezőgazdaságban, főként annak exportra termelő részében. Úgy tűnik, hogy Brüsszel az európai gazdák helyett az ő érdekeiket képviseli, ráadásul azért sem tett érdemi lépéseket, hogy az Ukrajnából származó élelmiszer eljusson azon szegény országokba, ahol ennek hiányában súlyos éhínség alakulhat ki.
Az utóbbi napokban a politikai napirend egyik legélesebb kérdésévé vált az ukrán mezőgazdasági termékek dömpingje, és az azzal kapcsolatos, az Európai Bizottság által kritizált uniós tagállami lépések. Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, majd Bulgária megtiltotta keleti szomszédunk bizonyos terményeinek importját, mert azok elárasztották az európai piacokat, és ezzel veszélybe sodorták az itteni gazdatársadalmakat. Az sem mellékes, hogy Ukrajnában olyan vegyszerek és technológiák alkalmazása is megengedett, amelyeket az Európai Unió szabályozása tilt, vagyis a szükséges lépések megtételének hiányában a fogyasztók asztalára is silány vagy akár egészségükre nézve veszélyes élelmiszer kerülhetne.
Brüsszel tavaly májusban tett javaslatot arra, hogy a háborúval sújtott Ukrajnának adott segítségnyújtás keretében „szolidaritási folyosót” nyit az ukrán mezőgazdasági termékeknek, hiszen a fegyveres konfliktus ellehetetlenítette azok világpiacra juttatását. Ez a lépés lényegében a humanitárius segítségnyújtás egyik formájának tekinthető, ezért maximálisan akceptálható volt, már csak azért is, mert a szegény országokban kibontakozó élelmiszerválság megelőzését is szolgálta volna.
A valóságban azonban az említett támogatható célok egyáltalán nem érvényesültek. Mivel az importőrök nem továbbították az Ukrajnából behozott termékeket az uniós piacon kívülre, azok a „szolidaritási folyosón”, vagyis Európában ragadtak, lehetetlen helyzetbe hozva a közép-európai gazdákat, akiknek a nyakán maradtak a jobb minőségű, biztonságos, de a költségesebb előállítás miatt drágább terményeik. Ez tehát csőddel fenyegeti mások mellett a magyar, lengyel, szlovák és bolgár gazdákat.
A szegény országokba nem jutott el az ukrán gabona, a közép-európai gazdák helyzete viszont kilátástalanná vált volna, ha kormányaik nem lépnek fel védelmükben, vállalva ezzel Brüsszel rosszallását. A tagállami cselekvés lényege az, hogy Ukrajna megsegítését visszaterelje az eredeti mederbe. A keleti szomszédunkból származó termények tranzitját továbbra is biztosítanák, de nem hagynák, hogy azokat a területükön használják fel. Ez lehetővé tenné az ukrán agrártermékek exportját, illetve azt is, hogy azok rendeltetési helyükre kerüljenek, de ne sodorják a csőd szélére a közép-európai gazdákat.
Ezért is furcsa Brüsszelnek az üggyel kapcsolatos testtartása. Szerda estére ugyan már sikerült elérni, hogy a dömping kárvallottjai uniós támogatásban részesüljenek és a frontországok kormányai fenntarthassák az érintett termények egy részével kapcsolatban az importtilalmat, Ursula von der Leyen mégis megeresztett egy dörgedelmes üzenetet a „renitens” kabineteknek, amely szerint „a közös európai megközelítés helyett alkalmazott egyoldalú intézkedések csak Ukrajna ellenfeleinek kedveznek, továbbá csorbíthatják az EU Ukrajna iránti megingathatatlan támogatását”.
Európa balliberális elitjének háborúval kapcsolatos fellépéséről sok szó esett az elmúlt bő egy évben, úgy tűnik ugyanis, hogy a kontinens érdekeinek érvényesítésére teljesen alkalmatlanok, sőt semmilyen erőfeszítést nem tesznek ennek érdekében. Nem léptek fel a béke megteremtéséért, az elhibázott szankciós politika által pedig az európai emberekkel fizettetik meg a fegyveres konfliktus árát. Aki pedig kritikát mer megfogalmazni, arra rögtön rásütik az oroszpártiság bélyegét még akkor is, ha a kezdetektől elítéli Moszkva agresszióját és kiáll Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett. Ez a magatartás tükröződik az ukrán mezőgazdasági termékek dömpingje kapcsán is. Brüsszelben nem azt a kérdést teszik fel elsőként, hogy mit kell tenniük az európai gazdák érdekében, hanem logikailag belehelyezik magukat a konfliktusba, odaállnak az egyik oldalra, és ebből vezetnek le minden lépést.
Természetesen a megtámadott országnak nyújtott, nem fegyveres segítség emberi kötelesség, de a pártfogás megfelelő formája nem az, hogy a segítségnyújtó tönkreteszi önmagát, ráadásul – ahogy láttuk – a szóban forgó nehézség kapcsán van mód arra, hogy úgy támogassuk Ukrajnát, hogy azzal senki nem jár rosszul.
Ezzel együtt azt is érdemes megnézni, hogy valójában kinek az érdekében vár el áldozatot Brüsszel az uniós tagállamoktól.
Hogy ki birtokolja az ukrán termőföldeket, azt az átláthatatlan földbirtoklási rendszer és az offshore szálak miatt nehéz pontosan megítélni – hívja fel a figyelmet az Oakland Institute. Mint az intézet márciusi tanulmányában rámutat, körülbelül 4,3 millió hektárnyi ukrán földterületen folyik nagyüzemi gazdálkodás, amelynek nagy része – több mint hárommillió hektár – mindössze egy tucat nagy mezőgazdasági vállalat kezében van. Ezen túl, ukrán kormányzati állítások szerint, mintegy ötmillió hektár állami földterületet az említett magánérdekeltségek gyakorlatilag „elloptak”. A legnagyobb, exportpiacokra orientálódó vállalatok vagy teljes mértékben külföldi kézben vannak, vagy nyugati adóparadicsomokban jegyezték be őket, és ukrán oligarchák résztulajdonában állnak, viszont az utóbbi években ezekben is jelentősen megnőtt a nyugati szerepvállalás.
Az Oakland Institute elemzése bemutatja a tíz legnagyobb mezőgazdasági földterületet birtokló vállalatot, amelyek közül kettő amerikai, egy pedig szaúdi kézben van, de a többi mögött is ott állnak külföldi gazdasági szereplők. Amerikai, brit, német, francia, holland és cseh részvényesek is megjelentek 2014 után. Az sem mellékes, hogy az ukrán agrárium mamutcégei nagymértékben eladósodtak nyugati pénzügyi intézményeknek, amelyek dollárban kifejezve milliárdos nagyságrendben nyújtottak kölcsönt nekik, így szintén komoly befolyást szereztek a szektorban. Eközben a kis- és közepes ukrán gazdálkodók – akik jellemzően hazájuk élelmiszerpiacára termelnek – egyre kisebb földterületen kénytelenek gazdálkodni, és csak elenyésző támogatáshoz jutottak. Mindez azt jelenti, hogy az Európába áramló termények jelentős részben nem az ukrán embereknek hajtanak hasznot, hanem nagy nyugati befektetőknek és korrupt oligarcháknak.
Mindez nehezen összeegyeztethető Brüsszel szépelgő érvelésével, egyben érdekes megvilágításba helyezi a tagállami kormányok – saját gazdatársadalmukat előtérbe helyező – lépéseit támadó agresszív fellépést. A magyar kormány folytatja a tárgyalásokat, és minden olyan agrártermék kapcsán érvényesíteni akarja az import tilalmát, amelynek behozatala káros a magyar termelők számára.
A szerző az Alapjogokért Központ elemzője
