Az orosz–ukrán háború hatására a világgazdaság széttöredezik. Nyugat-Európa és az Európai Unió az orosz kereskedelmi kapcsolatok leépítését tűzte ki célul. (Sőt, a Spiegelben egy sokrészes írás azt igyekezett alátámasztani, hogy a jövőben deglobalizációra és önellátásra kell törekedni.)
Az orosz energiaimportot minimalizálják, és elsikkadnak olyan tények fölött, hogy például a Kínából származó német import több mint negyven százalékát információtechnológiai termékek teszik ki vagy az arab energiaimport származási országai sem az emberi jogok bajnokai.
A deglobalizáció szelleme Amerika és Kína együttműködő versengésében is jelentkezik: Amerika korlátozta a mikroprocesszorok (csipek) exportját Kínába, holott a félvezetők és csipek jelentősége a világgazdaságban ma már nagyobb, mint az olajé.
Ráadásul ez a lépés önmagának sem kedvező, hiszen a két nagyhatalom között az információtechnológiai eszközök terén is jelentős a kooperáció, a bedolgozás, oda-vissza szállítás.
A dezintegrálást egy olyan világgazdaságban szándékoznak megvalósítani, ahol a kapcsolatok végtelenül összekuszálódtak. A hidegháború idején egyszerű volt a képlet: a kommunista és a szabad világ gazdasági kapcsolatai két ellenséges politikai tömb közötti minimális kereskedelem formáját öltötték, a legfejlettebb technológiák nyugati exportja tilalmi listára került.
Ebben a ’70-es évek enyhülése hozott változást, amikor a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok is szerephez jutottak. A szembenállásnak ezt a korábbi képletét ma már nem lehet megismételni, bárhogy is szeretnék Nyugat-Európa politikusai. Az amerikai és a kínai gazdaság például olyan mértékben összefonódott, hogy egy ideje egyesek – joggal – Chimericáról beszélnek.
A digitalizáció, az egész világot behálózó nemzetközi nagyvállalatok, a minimálisra csökkentett vámtarifák, a működő tőke áramlása és a globális ellátási láncok egységes egésszé kovácsolták a világgazdaságot.
Ennek egyik eredménye, hogy az elmúlt három évtizedben 1,3 milliárd fővel csökkent világszerte a mélyszegénységben élők száma, és a világ népessége egészségesebb és tehetősebb lett.
Figyelmünket ugyan jobban megragadta Thomas Piketty neomarxista okfejtése arról, hogy mennyire nő a jövedelemkülönbség a világ leggazdagabb és legszegényebb rétegei között, de – mindezt nem vitatva – sokkal nagyobb a jelentősége annak, hogy az elmúlt három évtizedben sok száz millió ember jutott állandó munkához és megélhetéshez a fejlődő és feltörekvő országokban. Elsősorban Kínában, Indiában és a délkelet-ázsiai országokban.
Az orosz–ukrán háború és az arra adott nyugat-európai válasz most ezeket a hatalmas eredményeket veszélyezteti. Kristalina Georgieva, a Nemzetközi Valutaalap igazgatója úgy fogalmaz, hogy „alvajárásban haladunk egy kevésbé biztonságos jövő felé”.
„A jelenlegi geopolitikai széttördelődés egy új hidegháború szellemét idézi fel, mely a világot gazdasági blokkokra szabdalja szét, és amelynek az ára dollárbilliókat fog kitenni az elvesztett termelékenység formájában.”
A legnagyobb globális fenyegetés, a klímaváltozás szoros nemzetközi összefogást igényel. A már több nemzetközi egyezményben is rögzített klímavédelmi célok lényege a „net zéró”, annak az állapotnak az elérése 2050-re, illetve 2060-ra, amikor a kibocsátott üvegházhatású gázokat különféle módszerekkel közömbösítik.
A legszegényebb országok ezalól felmentést kaptak, sőt a gazdag országok együttesen segítik őket, hogy műszaki fejlődésük környezetbarát jellegű legyen. Mindennek a megvalósításához nemzetközi bizalomra és együttműködésre lenne szükség.
A klímaváltozás első számú kárvallottjai a szubszaharai és a karibi országok. E kihívás terheit nem egyedül kellene viselniük, mivel a bajokat nem ők okozták.
Orosz–ukrán háború 
