John Cleese-nek, a Monty Python-csoport egyik alapítójának, a Waczak szálló hősének, akit többek között még A hal neve: Wanda című opusból is szerethetünk, van egy pompás könyve, az Elszabadult professzor. A mű a szerzőnek a Cornell Egyetemen tartott előadásaiból szemléz, érdekfeszítő és lebilincselő, valamint ellenállhatatlanul szellemes és mulatságos. A Gondolkodni nyúlmód, teknősmód című fejezet hosszasan foglalkozik az intuíció, a megérzés erejével, amely jól nyomon követhető a költők, de akár a fizikusok munkásságában is. Majd elmesél egy történetet. Pszichológus vizsgált egy csoport igazi kezdőt, akik golfozni készültek. Arra volt kíváncsi, milyeneket ütnek. Két csoportra osztotta őket. Az egyik csapat alapos kiképzést kapott, konkrét utasításokat arra nézve, hogyan kell elütni a labdát. A másik csapatnak egyszerűen gyakorolnia kellett, semmi instrukció, jöjjenek rá maguktól. Majd miután egy ideje már gyakoroltak, a pszichológus versenyt hirdetett közöttük és komoly stressznek tette ki őket. Hívott egy nagy tudású golfszakértőt, komoly pénzjutalmat helyezett kilátásba.
Hogy kik nyertek? Nos, az intuitív módon felkészült csapat. Az instruált csapat ugyanis folyton visszaváltott nyúl üzemmódba, megpróbálták felidézni és követni az utasításokat. Azaz túl sokat gondolkodtak.
Az intuícióikra támaszkodó csapat játékosai viszont csak ütötték a labdát, ahogy kell.
Az amerikai profi kosarasok pedig állítólag azt mondják egymásnak a legfeszültebb helyzetekben, hogy ne gondolkodj, játssz.
Nem azt szeretném ebből kihozni, hogy visszasírom a fociban a „rúgd és fuss” korszakát, meg hogy feszt ajtóstul kellene rontani a házba, de ez az egész azért egy kicsit túl lett gondolva. Mert bizonyára rendkívül hasznos a tolódás, a presszió, a megkoreografált letámadás, a saját kapussal való tökörészés a saját tizenhatosnál, aki aztán vagy elszúrja, vagy nem, és nincs is szebb látvány egy fegyelmezett, satuféket nyomó játékosnál, mert ki lett centizve, hogy meddig mehet fel, csak közben valami elveszett.
Jelesül az intuíció okozta felszabadulás, röviden az öröm.
Az a fajta improvizatív örömfoci, amit utoljára a Messi–Neymar–Suárez triónál láttam, míg el nem kótyavetyélte őket (na jó, persze csilliárdokért) a Barcelona vezetősége. És az is tagadhatatlan, hogy vannak még remek meccsek, ráadásul az elődöntők mezőnye még egy kicsit a hatvanas évek világát is felidézi. A túlgondolás veszélye viszont jól látszik, akárhonnan is nézzük. Mint az élet bármely más területén, ugye.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!