A pedagógus valódi helyzete

Bármerre jár az ember, azt tapasztalja, hogy sötét pesszimizmus lengi körül a pedagógustársadalmat. „Örüljön, aki nyugdíjas… Ez mindig rosszabb lesz.” A luciferi logikának sikerült úgy áthatni a közgondolkodást, hogy minden reménytelennek látszik. Sikerült a pedagógusok többsége előtt bűnbaknak kikiáltani az oktatási kormányzatot, annak minden törekvését. Igazán kár, főleg a fiatalok miatt, hogy nem lehet értékelni a fizetésemelést, ami nemcsak rövid távon segít a helyzeten, hanem egy szakma presztízsének visszaszerzéséhez alapvető eszköz.

Az oktatás helyzete tényleg nem rózsás. Az irányítók és az ellenük tüntetők ugyanazokat a tüneteket sorolják fel, amikor a diagnózist felállítják. Ennek a helyzetnek a kialakulását a tizenkét éve regnáló kormányzat nyakába varrja a többség. Jelen cikk most nem foglalkozik annak részleteivel, hogy ez valótlanság; lássuk inkább azt, hogy valójában mi okozza a pedagógusok életének nehézségeit.

Az, hogy egyre nehezebb a pedagógusok helyzete, több tényezővel magyarázható. Sok példa van a sikerre és sziszifuszi küzdelemre egyaránt, s a tapasztalat azt mutatja, hogy két tényező mindenképpen erősen befolyásolja a tanító, a tanár, az óvodapedagógus helyzetét: a kulturális háttér és a helyi intézményi sajátságok. Ezekre is figyelemmel kellene lenni, nemcsak az oktatás törvényi kereteire. Mit lehet tenni, hogy ezekkel a problémákkal megbirkózzunk?

Lássuk először a szubkultúra, a közösségi média befolyását, amely tagadhatatlan, és éppen a jelen szakmai és politikai küzdelmek eredményességét is aláássa! A pedagógus hivatásának tárgya és célja a gyermek, aki befolyásolhatóságával a leginkább ki van téve ezeknek a hatásoknak. Ezért gondoljuk meg – a közoktatás felelősei is, az egyes iskolák is, az egyének is –, hogyan viszonyuljunk ehhez, hogyan szabályozzuk a gyermek információs eszközeinek használatát, akár a családban, akár az oktatási intézményekben.

Konzervatív nevelőként nem választhatjuk a rossz értelemben való alkalmazkodást, idomulást ahhoz a közeghez, amely a mi értékrendünket harsányan és nyíltan támadja. Nem lehet a klasszikus és nemzeti kulturális értékeket kiszorítani, az erőfeszítés helyett a szórakoztatás oltárán mindent feláldozni, a tanítási módszereket a felszínesség, a látszateredmények irányába eltolni! Azokban az intézményekben, ahol Istenhez, hazához, családhoz, kulturális értékekhez ragaszkodnak, és nem dőlnek be múló divatoknak, igenis meg tudják győzni a mai fiatalokat, mégpedig hosszú távon.

Vessünk egy pillantást a másik említett tényezőre, a helyi sajátosságokra! Az intézményben folyó munka hatékonyságát, az idővel és energiával való gazdálkodást a helyi vezetői és szervezői munka szavatolja. Ahol észszerűtlenül működik a rendszer, ott a pedagógus életét megkeseríti az igazságtalan munkamegosztás, az egyenetlen terhelés, a pedagógiai munkán kívüli béklyók, az egymás tevékenységének akadályozása, a rossz értelemben vett versengés. Így például nem mindegy, hogy a pluszmunkát a tanórán kívül vagy kollégánk tanórájának a rovására végezzük el. S akkor még nem beszéltünk a fegyelmi ügyek és konfliktusok kezeléséről. Bármilyenek a jogszabályok, azokat alkalmazni is kell, az intézménynek is, a fenntartónak is. Ráadásul objektív akadályai lehetnek a működésnek (például munkaerőhiány), amelyeket igazán nem lehet rövid távon megoldani. Előrelépés az lehetne, ha a helyi speciális nehézségek esetén a vezetők és fenntartók nemcsak intézkednének, hanem előtte tanácsot is kérnének a közoktatás alkalmas szakértőitől.

Végül térjünk rá arra, hogy valóban fontosak a munka jogi keretei, és jelenleg komoly törvényalkotó munka zajlik a közoktatásban. Az ördögi logika szerint a pedagógus feje fölött, a valóságban mindazoknak a részvételével, akik be akartak és akarnak ebbe kapcsolódni. A tüntetők, sztrájkolók és háborgók szerint az Európai Unió ellenében, a valóságban éppen az uniós elvárásokat figyelembe véve.

A státustörvényt életbe kell léptetni, éppen a pedagógusok béremelése érdekében. Az pedig, hogy részleteiben miként szabályozza a jogszabály az oktató-nevelő tevékenységet, hosszas tanácskozás és sokoldalú egyeztetés eredménye lesz.

A lázítók szerint nem érvényesül a pedagógusokat megjelenítő szakszervezetek véleménye; a valóságban a pedagógusokat tényleg képviselő szervezetek számos módosító javaslattal élnek, és már eddig is értek el eredményeket.

Honnan lehet ezt tudni? Semmiképpen nem a balliberális médiából. De sajnos a csapból is az ő szövegük folyik, a közvélemény úszik utánuk, és aktívan vagy passzívan velük tart. Úgy beszélnek a státustörvény pontjairól, mintha azok véglegesek lennének. Minősítik az egyes pontokat, gyalázzák a teljes tervezetet, mintha már bevezetett törvény lenne.

Ez még hagyján, de bizonyos témákban – csak hogy a társadalmat hergeljék – épp az ellenkezőjét állítják, mint amit a státustörvény ebben a pillanatban leszögez. Így például azzal ijesztgetnek, hogy a tanár értékelése során a magánéletében fognak turkálni vagy a már megszerzett jogokat fogják lerombolni, s hogy munkajogi kérdésekben hátrányosabbá válik a munkavállaló helyzete. A munkaidő, a felmondási idő, a határozott idejű kinevezés, a tantestület hatásköre kérdésében történtek elmozdulások az eredeti javaslattól, és ezt is illene közhírré tenni azoknak, akik a pedagógustársadalomban sikeresen pánikot keltettek.

Sok kérdés függőben van még, lehet befolyásolni. Aki elmulasztotta volna a márciusi és a júniusi kérdőívben a zárt és nyitott kérdések megválaszolását vagy egyes témákról véleménye van, elérheti a Nemzeti Pedagógus Kar hozzá tartozó képviselőjét. Ez a szervezet tényleg lefedi a pedagógustársadalmat, minden négyszáz pedagógusra jut egy képviselő, aki széles körben próbált véleményeket gyűjteni, kiegészíteni vele a saját tapasztalatait. A tisztségviselőket, beleértve az elnököt is, nem a kormány állítja a helyére, hanem a tagság választja, területi alapon.

Honlapjukon mindig követhető aktuális állásfoglalásuk. Természetesen az állam által fenntartott intézmények fóruma ez, de az Országos Köznevelési Tanács, a fenntartók, az Oktatási Hivatal és a Köznevelési Stratégiai Kerekasztal is jelen van a tárgyalásokon, tehát a szakszervezetek mellett – szerencsére – mások is hozzászólnak. A kar honlapján a tárgyalásokról szóló tájékoztatóból kiderül, hogy március óta nagyon sok vélemény érkezett a pedagógusszervezetekhez, és hogy számos kérdésben azonos állásponton vannak a különböző tárgyalópartnerek.

Közvetlen, személyes találkozásokat és eszmecseréket a nemrég alakult Pedagógusok a Nemzetért Egyesület kínál bármilyen fenntartású intézmény nevelőinek vagy akár nyugdíjas köznevelési szereplőknek. Érdemes részt venni első, június 3-i konferenciájukon, amelynek többek között a státustörvény a témája, s ahol a közoktatás jelentős szereplői működnek közre.

Nem kell tehát Madách eszkimó színében éreznünk és megadnunk magunkat, mert van cselekvési lehetőség. Akkor is, ha az Európai Unió nevű birodalom behatárolja a mozgásteret.