Ő emelte ki 1994-ben a politikai karanténból az Északi Ligát (ahogyan a Matteo Salvini vezette Ligát korábban nevezték) azzal, hogy koalíciós társnak hívta. Ő tette ifjúsági miniszterré Giorgia Melonit 2008-ban. 2019-ben nem esett nehezére kijelenteni, hogy a jobboldal vezére immár az akkor legnagyobb támogatottságnak örvendő Liga vezetője, Matteo Salvini. Nagy szerepe volt tavaly nyáron abban is, hogy a jobboldali választási szövetség zökkenőmentesen állt fel, holott Meloni és Salvini állítólag hónapok óta nem állt szóba egymással. A békítő kettejük között Berlusconi volt, aki ebbéli tehetségével korábban nagyhatalmak között is közvetített.

Karrierje zenitjén is személyesen ellenőrizte szerepléseinek látványelemeit, hiszen tudta, milyen fontos, hogy minden részlet profizmust sugározzon mind a választók, mind az üzleti partnerek felé.

Előbb volt sikeres vállalkozó és épített médiabirodalmat, és csak utána lépett a politika színpadára. Életútjának e fázisai akár receptként is felfoghatók a valamikori európai jobboldali fordulatban bízók számára. Hiába tudnak ugyanis társadalmi többséget a jobboldali pártok az olyan ügyek mögött, mint például az illegális bevándorlás elleni fellépés, az európai életmód és a nemzeti önrendelkezés védelmének fontossága, amíg nincsenek meg azok a jól kiépített médiastruktúrák, amelyek biztosítani tudják az európai szintű véleményszabadságot és azt, hogy ezek a választói igények visszhangra találjanak az európai médiában.

Mert Európán ő valóban Európát, nem egy ötvenvalahányadik amerikai tagállamot értett. Ez korántsem jelentette azt, hogy ne lett volna számára elsődleges fontosságú az Amerikai Egyesült Államok szövetsége. George W. Bushhoz személyes jó barátság fűzte, és rajta kívül kevés európai vezető mondhatja el magáról, hogy beszédet mondhatott az amerikai kongresszus előtt. Olaszország hatvanmilliós ország, az Európai Unió egyik alapítója, a legnagyobb gazdasággal bíró nyugati berendezkedésű országokat tömörítő G7-ek egyike, geopolitikai szempontból megkerülhetetlen, a nagypolitikában mégis sokszor csak statisztálni látjuk.

és úgy vélte, hogy az utóbbiak képviselői sokkal tehetségtelenebbek, mint a régi vágású kommunisták voltak, s épp ezért veszélyesebbek. Eltökélt szándéka volt, hogy az Európai Néppárt balra sodródását visszafordítsa és elérje, hogy az Európai Unió szintjén is szövetségbe sorakozzanak fel a jobboldali erők. (Az elmúlt napokban azt láthattuk, hogy Antonio Tajani, a FI operatív vezetőjének mintha fontosabb lenne a baloldal egy részének támogatása, mint hogy legalább párbeszédre lépjenek a jobboldali pártok.)

– idézte Berlusconi utolsó beszélgetésük alkalmával mondott szavait Matteo Salvini. 

– búcsúzott Giorgia Meloni miniszterelnök a korábbi szövetségestől, akivel kapcsolatban a napokban sokan kérdezik, lehet-e államférfiként tekinteni rá. Ehhez alighanem hiányzik életművéből, hogy nem tudott kialakítani egy olyan hosszabb stabil kormányzási időszakot, amely során hosszú távú stratégiát követve tudta volna megvalósítani a terveit.

A következő olasz államférfi vagy „államnő” várhatóan az a politikus lesz, aki stabilitást tud hozni a végrehajtó hatalomba, hatékonyabban irányíthatóvá teszi az országot, és akár ciklusokon átívelően tud kormányozni. Aki növelni tudja Olaszország nemzetközi mozgásterét, hazáját a Földközi-tenger térségének vezető államává emeli, valamint kiteljesíti Itália azon történelmi küldetését, hogy összekötő legyen Közép-Európa és Nyugat-Európa között. Ha ez esetleg majd Giorgia Meloninak sikerül, abban Silvio Berlusconi teljesítményének és örökségének elévülhetetlen szerepe lesz.

A szerző Lengyelország- és Olaszország-szakértő, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója

Borítókép: Silvio Berlusconi pártelnök a Forza Italia milánói kampányzáró gyűlésén a 2022. szeptemberi olasz parlamenti választások előtt. (Fotó: AFP/Filippo MONTEFORTE)