Tavaly október közepén, az olasz jobboldali pártok magabiztos választási győzelme után három héttel az ellenzékbe szorult politikai erőkben felcsillant a remény: talán azelőtt megbukik Giorgia Meloni kormánya, hogy bizalmat kapna. A parlament felsőházának alakuló ülésén ugyanis a Silvio Berlusconi vezette Hajrá, Olaszország! (FI) nem támogatta a szenátus elnöki pozíciójára a győztes Olaszország Testvérei (FdI) jelöltjét. Ennek következményeként Berlusconit az FdI párt székházába várta, helyesebben raportra rendelte Giorgia Meloni.
Vajon képes lesz-e kanosszát járni az akkor nyolcvanhat éves, korábban négy kormányt is vezető politikus a fiatal miniszterelnök-jelöltnél, aki az unokája lehetne? – tették fel a kérdést. Nem sokáig bizakodhattak; a FI pártelnökének kocsija a találgatásoknak véget vetve hamarosan megjelent az Olasz Testvérek della Scrofa utcai székháza előtt, és kiszállt belőle a járni már csak kísérőire támaszkodva tudó Berlusconi. A válság megoldódott, a jelentős részben általa összehozott koalíció azóta is stabil, sőt még növelni is tudta a támogatottságát, és sorra nyeri a tartományi és önkormányzati választásokat.
Alázat. Bizonyára nem ez a tulajdonság jut legtöbbünk eszébe, amikor a múlt héten Milánóban, nemzeti gyásznap keretében örök nyugalomra helyezett Berlusconi nevét halljuk. Sokkal inkább a sikeres sportvezető, üzletember, médiamágnás, harsány politikus képe jelenik meg előttünk, esetleg az olasz férfiideálok vagy épp negatív sztereotípiák elevenednek meg sokak képzeletében. Pedig
Berlusconi elsősorban a munka és a csapat (legyen az egy vállalat, egy futballklub vagy egy pártszövetség) iránti odaadásával és alázatával érte el, hogy az elmúlt harminc év legnagyobb hatású olasz politikusaként vonuljon be a történelembe. Az olasz sajtóban elterjedt nevét – Il Cavaliere, azaz a Lovag – is az 1977-ben átvett kitüntetése, a Munka Lovagja után kapta.
Amíg a globalista sajtómunkatársak sokszor gúnyos éllel használták a szót, addig a legtöbben érezték: a politika világában is érdemessé vált a címre, mert lovag az, aki a közösség ügyét képes egyéni becsvágyai elé helyezni. Márpedig Berlusconi élete maga volt az egyéni becsvágy, és mégis: ha kellett, tudott alázatos csapatjátékos lenni.
A büszke, magabíró Olaszországot vizionáló Berlusconi mindenkori politikai stratégiájának központi felismerése volt, hogy a jobboldali pártoknak elengedhetetlenül szükséges egyesülniük, legalábbis nagyon szorosan együttműködniük. Így tudják ugyanis elejét venni annak, hogy a baloldal által dominált sajtó és a globalizáció ideológiáitól megrészegült szellemi elit kijátssza őket egymás ellen.
E felfogás nem véletlenül hasonlít Orbán Viktoréra, akivel a személyes barátság mellett kölcsönösen inspirálták egymást. Elég csak a magyar miniszterelnök „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” köszöntésére és Berlusconi „Hajrá, Olaszország! Hajrá, olaszok!” rigmusára utalni.
