Tavaly október közepén, az olasz jobboldali pártok magabiztos választási győzelme után három héttel az ellenzékbe szorult politikai erőkben felcsillant a remény: talán azelőtt megbukik Giorgia Meloni kormánya, hogy bizalmat kapna. A parlament felsőházának alakuló ülésén ugyanis a Silvio Berlusconi vezette Hajrá, Olaszország! (FI) nem támogatta a szenátus elnöki pozíciójára a győztes Olaszország Testvérei (FdI) jelöltjét. Ennek következményeként Berlusconit az FdI párt székházába várta, helyesebben raportra rendelte Giorgia Meloni.
Vajon képes lesz-e kanosszát járni az akkor nyolcvanhat éves, korábban négy kormányt is vezető politikus a fiatal miniszterelnök-jelöltnél, aki az unokája lehetne? – tették fel a kérdést. Nem sokáig bizakodhattak; a FI pártelnökének kocsija a találgatásoknak véget vetve hamarosan megjelent az Olasz Testvérek della Scrofa utcai székháza előtt, és kiszállt belőle a járni már csak kísérőire támaszkodva tudó Berlusconi. A válság megoldódott, a jelentős részben általa összehozott koalíció azóta is stabil, sőt még növelni is tudta a támogatottságát, és sorra nyeri a tartományi és önkormányzati választásokat.
Alázat. Bizonyára nem ez a tulajdonság jut legtöbbünk eszébe, amikor a múlt héten Milánóban, nemzeti gyásznap keretében örök nyugalomra helyezett Berlusconi nevét halljuk. Sokkal inkább a sikeres sportvezető, üzletember, médiamágnás, harsány politikus képe jelenik meg előttünk, esetleg az olasz férfiideálok vagy épp negatív sztereotípiák elevenednek meg sokak képzeletében. Pedig
Berlusconi elsősorban a munka és a csapat (legyen az egy vállalat, egy futballklub vagy egy pártszövetség) iránti odaadásával és alázatával érte el, hogy az elmúlt harminc év legnagyobb hatású olasz politikusaként vonuljon be a történelembe. Az olasz sajtóban elterjedt nevét – Il Cavaliere, azaz a Lovag – is az 1977-ben átvett kitüntetése, a Munka Lovagja után kapta.
Amíg a globalista sajtómunkatársak sokszor gúnyos éllel használták a szót, addig a legtöbben érezték: a politika világában is érdemessé vált a címre, mert lovag az, aki a közösség ügyét képes egyéni becsvágyai elé helyezni. Márpedig Berlusconi élete maga volt az egyéni becsvágy, és mégis: ha kellett, tudott alázatos csapatjátékos lenni.
A büszke, magabíró Olaszországot vizionáló Berlusconi mindenkori politikai stratégiájának központi felismerése volt, hogy a jobboldali pártoknak elengedhetetlenül szükséges egyesülniük, legalábbis nagyon szorosan együttműködniük. Így tudják ugyanis elejét venni annak, hogy a baloldal által dominált sajtó és a globalizáció ideológiáitól megrészegült szellemi elit kijátssza őket egymás ellen.
E felfogás nem véletlenül hasonlít Orbán Viktoréra, akivel a személyes barátság mellett kölcsönösen inspirálták egymást. Elég csak a magyar miniszterelnök „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” köszöntésére és Berlusconi „Hajrá, Olaszország! Hajrá, olaszok!” rigmusára utalni.
Ő emelte ki 1994-ben a politikai karanténból az Északi Ligát (ahogyan a Matteo Salvini vezette Ligát korábban nevezték) azzal, hogy koalíciós társnak hívta. Ő tette ifjúsági miniszterré Giorgia Melonit 2008-ban. 2019-ben nem esett nehezére kijelenteni, hogy a jobboldal vezére immár az akkor legnagyobb támogatottságnak örvendő Liga vezetője, Matteo Salvini. Nagy szerepe volt tavaly nyáron abban is, hogy a jobboldali választási szövetség zökkenőmentesen állt fel, holott Meloni és Salvini állítólag hónapok óta nem állt szóba egymással. A békítő kettejük között Berlusconi volt, aki ebbéli tehetségével korábban nagyhatalmak között is közvetített.
Azzal is mindig tisztában volt, hogy hiába a helyes stratégia, a vonzó választási ajánlat, ha nem tudja mindezt a kor követelményeinek megfelelő kommunikációs eszköztárral eljuttatni a szavazókhoz. Ebben nemcsak médiabirodalmára, hanem a reklámiparban szerzett személyes tudására, sőt fiatal énekes előadóművészként gyűjtött színpadi tapasztalatára is támaszkodhatott.
Karrierje zenitjén is személyesen ellenőrizte szerepléseinek látványelemeit, hiszen tudta, milyen fontos, hogy minden részlet profizmust sugározzon mind a választók, mind az üzleti partnerek felé.
Előbb volt sikeres vállalkozó és épített médiabirodalmat, és csak utána lépett a politika színpadára. Életútjának e fázisai akár receptként is felfoghatók a valamikori európai jobboldali fordulatban bízók számára. Hiába tudnak ugyanis társadalmi többséget a jobboldali pártok az olyan ügyek mögött, mint például az illegális bevándorlás elleni fellépés, az európai életmód és a nemzeti önrendelkezés védelmének fontossága, amíg nincsenek meg azok a jól kiépített médiastruktúrák, amelyek biztosítani tudják az európai szintű véleményszabadságot és azt, hogy ezek a választói igények visszhangra találjanak az európai médiában.
Mert Európán ő valóban Európát, nem egy ötvenvalahányadik amerikai tagállamot értett. Ez korántsem jelentette azt, hogy ne lett volna számára elsődleges fontosságú az Amerikai Egyesült Államok szövetsége. George W. Bushhoz személyes jó barátság fűzte, és rajta kívül kevés európai vezető mondhatja el magáról, hogy beszédet mondhatott az amerikai kongresszus előtt. Olaszország hatvanmilliós ország, az Európai Unió egyik alapítója, a legnagyobb gazdasággal bíró nyugati berendezkedésű országokat tömörítő G7-ek egyike, geopolitikai szempontból megkerülhetetlen, a nagypolitikában mégis sokszor csak statisztálni látjuk.
Berlusconi megpróbálta a hazájában rejlő nemzetközi lehetőségeket kiaknázni és arra is használni, hogy a hidegháború után közvetítsen Washington és Moszkva között. Hiszen tudta: ha a két nagyhatalom ismét Európában kezd erőpróbába, annak földrészünk csak vesztese lehet. Kérlelhetetlen ellensége volt a kommunistáknak, akiknek utódait a zöldpártokban látta,
és úgy vélte, hogy az utóbbiak képviselői sokkal tehetségtelenebbek, mint a régi vágású kommunisták voltak, s épp ezért veszélyesebbek. Eltökélt szándéka volt, hogy az Európai Néppárt balra sodródását visszafordítsa és elérje, hogy az Európai Unió szintjén is szövetségbe sorakozzanak fel a jobboldali erők. (Az elmúlt napokban azt láthattuk, hogy Antonio Tajani, a FI operatív vezetőjének mintha fontosabb lenne a baloldal egy részének támogatása, mint hogy legalább párbeszédre lépjenek a jobboldali pártok.)
Aztán fejezzétek be azt a sok munkát, amit elkezdtem!
– idézte Berlusconi utolsó beszélgetésük alkalmával mondott szavait Matteo Salvini.
Őérte is el fogjuk érni azokat a célokat, amelyeket együtt tűztünk ki. Isten veled, Silvio!
– búcsúzott Giorgia Meloni miniszterelnök a korábbi szövetségestől, akivel kapcsolatban a napokban sokan kérdezik, lehet-e államférfiként tekinteni rá. Ehhez alighanem hiányzik életművéből, hogy nem tudott kialakítani egy olyan hosszabb stabil kormányzási időszakot, amely során hosszú távú stratégiát követve tudta volna megvalósítani a terveit.
A következő olasz államférfi vagy „államnő” várhatóan az a politikus lesz, aki stabilitást tud hozni a végrehajtó hatalomba, hatékonyabban irányíthatóvá teszi az országot, és akár ciklusokon átívelően tud kormányozni. Aki növelni tudja Olaszország nemzetközi mozgásterét, hazáját a Földközi-tenger térségének vezető államává emeli, valamint kiteljesíti Itália azon történelmi küldetését, hogy összekötő legyen Közép-Európa és Nyugat-Európa között. Ha ez esetleg majd Giorgia Meloninak sikerül, abban Silvio Berlusconi teljesítményének és örökségének elévülhetetlen szerepe lesz.
A szerző Lengyelország- és Olaszország-szakértő, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója
