Az amerikaiak mindenesetre örülhetnek, mert hiszen ők a felettes én, a kéretlenül az európai politika fölébe tornyosuló apafigura. A britek, akik az úgynevezett „különleges kapcsolat” jegyében a legszorosabb szövetségeseik, már jól idomítottak. Vezetőik könnyen befolyásolhatók, mert rutintalanok, gyengék. 2010 óta, amióta Magyarországon Orbán Viktor másodszor is a kormányrúdhoz lépett, David Cameron, Theresa May, Boris Johnson és Liz Truss mind-mind gyorsan ment a süllyesztőbe a Downing Street 10. lakójaként. Jelenleg Rishi Sunak él a nevezetes lakcímen. Milyen Sunak? Rishi. Oké. Csak emlékeztetőül: mégiscsak Winston Churchill és Margaret Thatcher országáról beszélünk…
De a németek sem jártak sokkal jobban – ez ismét csak az amerikaiaknak kedvez. Kancellárjuk jelenleg Angela Merkel egykori hamuszürke helyettese, Olaf Scholz, a személyiségjegyévé lett gumiképű vigyorával. A 2021-es Bundestag-választást véletlenül nyerte meg, miután kereszténydemokrata ellenfele nála is alkalmatlanabbnak bizonyult. A német politika erős emberei ma zuhanó népszerűségük dacára a Zöldek. Scholz valahogy úgy lehet vele: a Zöldek egyedül is szét tudják zúzni Németország energia- és iparpolitikáját, mindennapjait, ezért sokat látott szocdem káderként igazán kár beszállnia ebbe a csetepatéba.
Mondják: csak a nagy háborúk termelnek ki nagy vezetőket. A briteknél Churchillt, a franciáknál De Gaulle-t, a németeknél Adenauert. De azért volt még egy nagy nemzedék. Európában Thatcher, Brandt, Kohl, Chirac, az olaszoknál pedig Berlusconi, Andreotti mellett az egyetlen fajsúlyos kormányfőjük a világháború óta. Az igazán nagyok szintjére fel nem érők persze voltak Rómában mások is: az utóbbi évtizedekben Prodi, Monti, Draghi. Úgynevezett professorék, akik olasz létükre jó angolsággal el tudják magyarázni a német kancellárnak Berlinben, miért úszik adósságban az országuk.
Európában ma Orbán emelkedik ki a többiek közül – most már rangidősként is. Ő az Európai Tanács legrégebben hivatalban lévő állam- vagy kormányfője, miközben az utálkozó kollégákat, például az osztrák Faymannt vagy a svéd Löfvent rég elnyelte a süllyesztő. Amikor két éve itt járt, Andreas Rödder német történész erre azt mondta: a karizmatikusokat ma jobbára kicsinálja a nap huszonnégy órájában dübörgő közösségi média. Amit pedig jobbára az elitek tartanak a kezükben. Vannak persze e hatás alól kivételek: Trump, Orbán, Erdogan. Az örök túlélők. De át kell vészelniük az új média örök viharait.
Az immár újraválasztott Erdogan és Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök találkozója a mai demokráciafelfogások talán legélesebb kontrasztja volt, egyben pedig a lagátlátszóbb is. Steinmeier – a nyugati politikusoknak abban a hitében, hogy ők mindent, mindig jobban tudnak másoknál – demokráciából való kioktatással kóstolgatta Erdogant, aki már akkor is 26 millió, idén pedig már 28 millió voksot kapott országában. Mármost a helyzet az, hogy Steinmeiert viszont közvetlenül soha senki nem választotta meg a polgárok közül semminek. Azelőtt a szociáldemokrata Gerhard Schröder táskahordozója volt először Alsó-Szászországban, majd Berlinben. Az ő pályafutása baloldali pártkarrier.
A francia Macron ellentmondásos személyiség – és 2027-ben nem is választható újra, fiatalon mehet nyugdíjba –, az olasz Meloninak és Salvininek még bizonyítania kell. A nagy nyugat-európai országok közül a briteknél, a németeknél sehol senki a láthatáron, aki színt, netán akaratot hozhatna a mostani szürke, ámde Amerika érdekeinek tökéletesen megfelelő felhozatalba. A Trumppal, Orbánnal és Erdogannal, valamint a néhai Berlusconival szembeni támadókat jobbára az SI-, azaz a sárgairigység-faktor vezérli. Ők is szeretnének a csúcsokon maradni. Csak nem tudnak, mert nem rendelkeznek az ehhez szükséges képességekkel.S
Borítókép: Silvio Berlusconi (Fotó: AFP)