Mivel tudjuk, hogy emberi erő semmit nem érhet el Isten segítsége nélkül, ezért ezen küzdelmünkhöz Isten segítségét kérjük, méghozzá a címben szereplő fohásszal, a székely himnusz utolsó sorával. Nekünk ugyanis minden egyes Erdélyből elveszett magyar, minden elhagyott magyar otthon, minden összedőlő magyar ház, minden románok által használatba vett magyar templom, minden bezárt magyar iskola, minden téglánként széthordott régi kastély és minden felszámolt magyar sírhely a Házsongárdi temetőben egy lépés a magyarok által évszázadokon át épített és védelmezett, általunk ismert és szeretett Erdély végső elveszése és elvesztése felé. Ez ellen küzdünk, és ehhez a küzdelemhez kérjük az Úristen segítségét. Legutóbb az elmúlt hét végén Csíksomlyón, amikor a pünkösdi búcsúi misén több százezer ember – köztük Magyarország köztársasági elnöke – énekelte a székely himnuszt.
Azt a székely himnuszt, amelynek történetét Kása Csaba történész az eredetileg 1941-ben kiadott, az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület által a közelmúltban reprint kiadásban ismét megjelentetett, A májusi nagyáldozat című kötethez írt tanulmánya részletesen ismerteti. Azt a székely himnuszt, amely 102 éve született, és melynek a szerzője valószínűleg soha nem gondolta volna, hogy a műve valamikor össznemzeti imává válik (ahogyan valószínűleg Kölcsey sem gondolta ezt az általa kétszáz éve írt Hymnusról), és amelynek utolsó sora eredetileg így hangzott: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!” Aztán néhány évtizednyi román impérium keserű tapasztalata alapján a magyarok rájöttek, hogy kevés ezt kérni: mivel a románok célja, hogy Erdély a magyar formájában végleg megszűnjön létezni, és ezzel bebiztosítsák, hogy Erdélynek magyar jövője soha többé ne lehessen, ezért a magyar nép – népdalelemeket emelve a műdalba – némileg átírta a Csanády György által írt és Mihalik Kálmán által megzenésített, eredetileg egyévente ismétlődő szertartás betétdalaként írt, „Kántáté” című művet, és elkezdte az elszakított Erdély és az erdélyi magyarok himnuszaként énekelni azt.
Ami akkor és azóta is sokaknak nem tetszett. És ahol és amikor ezek az erők voltak hatalmon, ott és akkor a székely himnusz tiltólistán volt. A Romániához csatolt Erdélyben az elmúlt évszázad majd kétharmadában, de az idő csaknem felében csonka-Magyarországon is. Amikor pedig már szabadon lehetett énekelni, megkezdődött a karaktergyilkosság. Például hogy ez „csak” egy műdal. Mintha a műdal valamiféle alacsony minőséget megjelenítő értékkategória, nem pedig műfaji kategória lenne. Mintha egy himnusznak népdalnak kellene lennie. Mintha nem műdal lenne a magyar Himnusztól a Gyöngyhajú lányon át a Love me do-ig számtalan zeneszám és megzenésített költemény. Mellesleg azok műdaloznak a leghangosabban, akik a népzenéért és a néptáncért a legkevésbé sem rajonganak, azokra leginkább a magyarság mucsai mivoltának bizonyítékaiként tekintenek.
Aztán kitalálták, hogy nem is ez az igazi székely himnusz, hanem valami más, hogy van egy „eredeti, ősi” székely himnusz. Ami nem más lenne, mint Bartók Béla Este a székelyeknél című, 1908-ban született műve, amely persze nem kizárt, hogy egy korábbi, több száz éves dallam valamely változatának lejegyzéseként vagy több ilyen dallamváltozat összegyúrásaként született, de amelyhez csak 1940 környékén írt szöveget Tamás Győző szolnoki káplán. Szintén kiváló zene és kiváló szöveg, csíksomlyói búcsúének (műdal!), de semmiképpen nem ez a székely himnusz, és ilyeténképpen való aposztrofálása nem más célt szolgál, mint a végül a magyar nép által székely himnusszá emelt Csanády–Mihalik-mű gyengítését, végső soron deszakralizálását. Szerencsére a magyarok – anyaországiak és erdélyiek – nem sétálnak bele ebbe a kelepcébe, és ahogyan a magyar nemzeti ünnepeken is elhangzik a Himnusz és a Szózat is, úgy hangzik el a csíksomlyói búcsúban is a székely himnusz, és az Ó, én édes jó Istenem… kezdetű Bartók–Tamás-mű is.
