Akinek ilyen barátai vannak, annak nem kell ellenség – tartja a magyar mondás, amelynek igazsága újra meg újra visszaköszön a magyar–román kapcsolatokban. A mindössze 160 éves múltra visszatekintő, ennek következtében erős kisebbségi komplexussal küzdő, jelenleg leginkább egy ideiglenes amerikai katonai támaszpontra hasonlító Románia a rövid történelme során többször hazudta magát a barátunknak, amit közös szövetségi rendszerbe tartozással hivatalosan is megerősített.
Aztán mindig kiderült, hogy teljesen mindegy, mit írt alá, úgysem tartja magát hozzá, és az első adandó alkalommal hátba támadott bennünket: 1916-ban éppúgy, mint 1944-ben. És ne legyenek illúzióink: ez bármikor újra előfordulhat, ha az érdeke úgy kívánja.
Románia a legfontosabb érdekének pedig immár több mint egy évszázada azt tartja, hogy létrejöjjön egy olyan homogén román nemzetállam, amelyben a magyarok száma nulla, és a magyarok minden tárgyi és kulturális emléke eltűnik az 1920-ban az európai nagyhatalmak által egy történelmi tévedés következtében nekik ajándékozott Erdélyből és annak kapcsolt részeiből (Partium, Máramaros déli része és a Bánság keleti része). Mi viszont ezt – érthető okokból – nagyon nem szeretnénk, és – barátság ide vagy oda – küzdünk ellene.