Valóban, az ideológia, az anyagiak és a hatalom a jelek szerint mind fontosak Putyin számára – kinek nem –, de valamit nagyon félreért az, aki azt hiszi, hogy ezek az a cél, ami ezt a politikust hajtja.
Ha jól megfigyeljük, épp az ukrajnai invázió volt az a mozzanat, ami elárulta, hogy ezekből egyik sem a végcél Putyin számára, ezek leginkább eszközök valami más, számára fontosabb ügy eléréséhez. Ezt az ügyet, célt úgy lehetne meghatározni, hogy „a történelem”.
Putyin egy történelmi perspektívával gondolkodó ember, az orosz nemzeti krónikában megmaradt mítoszok, győzelmek és vereségek, dicsőség és megaláztatás, alapvetően meghatározzák gondolkodását. Pontosan ezért nagyon naivak és felszínesek a Sztálinnal való összehasonlítások. Sztálinnak az abszolút kontroll, a totális hatalom volt a fontos, tehát a ma. Putyinnak a múlt, kisebb mértékben pedig a jövő határozza meg a gondolkozását. Számára a ma – tehát pénz, hatalom és politika – leginkább csak a múlt sérelmeinek orvoslására, és ezek traumáitól mentes nemzeti-történelmi tudat kialakításához szükséges.
A jó hír az egészben az, hogy elvethetjük azokat az elméleteket, miszerint valami irracionális dühöngő őrülttel van dolgunk. Épp ellenkezőleg, amit tesz, kiszámíthatatlan ugyan, de végső soron történelmileg levezethető, értelmezhető. Ebből kifolyólag persze
Putyin legsebezhetőbb pontja épp az, hogy mentálisan a huszadik században él. De az általános felfogással ellentétben nemcsak hogy nem másolja a múlt századi orosz (szovjet) vezetőket, hanem, ha megfigyeljük a lépéseit, mintha épp az azok hibáit kihasználó Nyugat győzelmeiért próbálna elégtételt venni:
amiért a cári rendszer térdre kényszerítette az oroszokat az első világháborúban, a lenini bolsevizmus gazdasági anarchiáját, Hruscsov ukránpolitikáját, a szovjet birodalom szétesését vagy akár a kilencvenes évek dekadenciáját.
Persze alkalmazni lehetne itt azt az ellenvetést, hogy amíg a múlt orosz vezetőinek hibás módszereit alkalmazza, addig nem várhat radikálisan eltérő eredményt sem. Ennek végső soron persze majd a történelem lesz a bírája. Egy részletben viszont magabiztosan cselekedhet: Putyin jól tudja, hogy amíg ő – akár sérültet és hiányosat, de mégiscsak – egy nemzeti történelmi tudatot állíthat szembe a saját történelmét eltörlő, megtagadó, szégyenlő Nyugat ellen, addig nem veszíthet.
Az Egyesült Államok és Európa woke-elitje látszólag ugyanazt akarja elérni, mint Putyin – történelmi sérelmek és igazságtalanságok jóvátételét. Csak
míg az oroszok a vereségeket győzelmekre akarják átírni, és akár a fennálló nemzetközi jogrend kárára is visszaszerezni azt, ami elveszett, addig Európa a történelem eltörlésével, a legnagyobb sikerek és győzelmek erkölcsi megkérdőjelezésével akar megfelelni a multikulturális társadalmak által kialakított tudathasadásos helyzetnek.
Míg az oroszok az erő kultuszát éltetik (ennek minden ismert kockázatával), addig Európa a gyengeség és önfeladás kultuszát táplálja. És míg az orosz hozzáállásnak megvannak az egyértelmű rizikói, mégpedig az, hogy az erővel vívott csatákat ugyanúgy meg lehet nyerni, ahogy el lehet veszíteni, az európai történelem kiradírozásának csakis egyetlen végkifejlete lehet. Európa ezzel a múltja elleni küzdelemmel ellenfél nélkül is csak veszíteni tud, és garantáltan fog is.
A történelemnek vannak vesztesei és győztesei, a történelmietlenség viszont kizárólag vereséghez vezethet. Egy népet, nemzetet nem kell kiirtani ahhoz, hogy eltűnjön. Elég elvenni a történelmi tudatát, emlékezetét, és megszűnik létezni.
Nyugat-Európa most pontosan ezt csinálja önmagával, és ugyan még mindig több a pénze, a fegyvere, nagyobb a gazdasága és politikai befolyása, velük szemben az oroszok tartanak a kezükben egy elég komoly adut: nekik még van jövőjük.
Ez természetesen nem igazolja és jogosítja őket fel arra, hogy más népek felett uralkodjanak. De annál tragikusabb az, hogy ha a nyugati civilizáció nem áll le az öntagadással és a történelemeltörléssel, ezzel épp a legyőzni kívánt oroszokat ajándékozza meg annak lehetőségével, hogy ők maradjanak meg európai nemzetként.
A szerző a Hungary Today főszerkesztője
