A józan ész védelmezői ma már nem elégedhetnek meg a passzív szörnyülködéssel, amikor újabb őrülettel találkoznak, hanem azonnal keményen fel kell lépnünk ellene, mielőtt védendő alapjoggá mondaná ki valamelyik szuperérzékenyített idiótákból álló testület. Lássunk egy példát!
A Daily Mail közlése szerint újabb gendertrend van kibontakozóban nyugaton. Az úgynevezett otherkin azt az embert jelenti, aki se nem nő, se nem férfi, de még csak nem is ember, ehelyett valamilyen állatként vagy fantázialényként azonosul. Javaslom, hogy senki ne tanulja meg ezt az új kifejezést, nevezzük az ilyen embert annak, ami, vagyis bolondnak.
A jelenség egyébként nem új. Minden gyerek játszik olyan fantáziajátékot, amelyben kedvenc mesehősével vagy akár maga által kitalált fantázialénnyel azonosul. A játéknak van egy alapszabálya, amit minden normális gyerek betart, ez pedig annak elfogadása, hogy a környezet, apa, anya, testvérek, barátok csak akkor nézik Pistikét teszem azt Pókembernek, ha benne vannak a játékban. Amikor annak vége, és megyünk vacsorázni, Pistike ismét egy közülünk akkor is, ha nem kér szalámit a vajas kenyérre. És ezt Pistike nagyon jól tudja. Ha nem tudja, és továbbra is Pókembernek tartja magát vagy tini nindzsa teknőcnek, akkor orvoshoz kell vinni, mert megrekedt a fejlődésben.
Ehhez képest mi történik mai bolond világunkban? Amikor német józanok rákérdeztek, hogyan reagálna az iskola, ha egy űrgolyhó jelenne meg egyik reggel Hans helyett az órán, olyan választ kaptak, amiben benne van minden, ami a világ, de legalábbis a nyugati civilizáció végső pusztulásához vezet. A hivatalos álláspont szerint pedagógiailag érzékenyen kell támogatni az ilyen szerencsétleneket. Amennyiben a diáktársak hülyének néznék otherkinként azonosuló társukat, az iskolában kríziscsapatokat állítanának fel a probléma megoldására, súlyosabb esetekben bevonnák a tartományi diszkriminációellenes hivatalt, de a szülőkkel még véletlenül sem konzultálnának. Pedig van egy olyan sejtésem, hogy a probléma gyökere családon belülre nyúlik vissza. Egyáltalán nevezhető-e még családnak, ahonnan egy ilyen lény kikerül?
A kérdés megválaszolásához érdemes visszanyúlni ahhoz a gondolathoz, ami Orbán Viktor tusványosi beszédének is egyik vezérfonala volt. Eszerint a nyugati világ az énség bűvöletében zúz tönkre minden alapértéket, ami naggyá tette. Ezzel szemben a hagyományos emberi értékeket őrzők gondolkodásának középpontjában a mi, a közösség áll, ez határozza meg identitásainkat. A legfontosabb alapközösség ugyanis az önmagát nőnek tartó anya, a férfi apa és a gyerekek alkotta család. Ez edukál és szocializál, hogy minden nehézség ellenére el tudjuk fogadni természetadta nemi identitásunkat, és az ezzel járó szerepeket. A családok pedig összekapcsolódva megalkotják a nemzetet, ez a nagy közösség pedig olyan erős identitással vértez fel bennünket, ami átsegít a legtöbb nehézségen kríziscsapatok és diszkrimináció elleni hivatalok fontoskodása nélkül is. Ha mindez még erős vallási identitással is társul, kiegyensúlyozott, boldog életet élhet bárki a legborzalmasabb körülmények között is. Nem véletlen, hogy a globalista társadalomátalakító szándékok a nemi, nemzeti és vallási identitást igyekeznek szétrombolni minden olyan esetben, amikor elég gyengének és felbonthatónak érzik a hagyományos emberi közösségeket.
Vannak gondolkodók, akik a felvilágosodásig vagy egészen a reneszánszig vezetik vissza ennek a folyamatnak a kezdetét, ami mára megszülte a genderidiótákat és hedonista pogányokká tette az emberiség egy jelentős részét. De bármennyit megyünk vissza az időben, a folyamat minden pontján pusztítás, fájdalom és veszteség övezi a közösségek szétverését a beígért össznépi boldogság helyett, a végén pedig ott áll szimbólumként az Isten képére formált ember helyett egy saját fantáziájába menekült szerencsétlen, akinek se hite, se családja, azt se tudja, fiú-e vagy lány, értelmetlen életét a legvadabb élvetegséggel próbálja elviselhetővé tenni, és már csak abban bízik, hogy szabad. De el kell keserítenünk őket, nem azok. Orbán Viktor ezt is tűpontosan fogalmazta meg Tusnádon: Aki egyedül van, az nem szabad, hanem magányos. A kettő pedig nagyon nem ugyanaz! Sikerült tehát az elmúlt néhány száz évben tökéletesen szembeállítani az Isten, haza, család és a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavait a haladás, a progresszió jegyében.
A józan ész védelmezőinek fel kell oldaniuk ezt a mesterséges szembeállítást. A magyar reformkor nagyszerű pillanataiban Kölcsey Ferenc még úgy fogalmazott, Jelszavaink valának: haza és haladás. Mára az és szócskát kitörölték, a hazát elárulták, a nemzeti gondolkodásúakat maradinak bélyegezték, lenácizták és cserébe a kevert népességen alapuló multikulturális, globalista európai Egyesült Államok hagymázas elképzelését akarják ránk erőltetni. Jó hangosan ki kell mondanunk: Nem! Nem mindegy, merre tart az a nagyra becsült haladás. Ha mindennek a végső pusztulása felé, ami valaha fontos, értékes és emberi volt, akkor azonnal meg kell állítani. Ha a haza felemelkedése, a nemzet egységének erősítése, a családok minél jobb színvonalú boldogulása felé, akkor pedig gyorsítani kell.
Ugyanez a helyzet az egyenlőséggel.
Nemrég azon szörnyülködtünk, hogy a progresszió jegyében egy férfi nyert a nők szépségversenyén. Az eltorzult egyenlőségeszme olyasmiben akar egalizálni, ahol teljesen fölösleges. Bezzeg a bennünket körülvevő országokban élő őshonos magyar kisebbségek egyenlő jogai senkit nem érdekelnek a haladárok térfelén. És ez nem egyszerű kettős mérce, ez tudatos választás az értékőrzés és a pusztítás között. Eltörölni a teremtéstörténet és a természet által meghatározott nemi identitást, ugyanakkor megakadályozni a nemzeti identitás erősödését, szétverni a magyar közösségeket. Ez a progresszió célja, és ezt kell nekünk, „maradiaknak” minden eszközzel megakadályoznunk.
Joggal merül föl a kérdés, lehet-e, kell-e szolidaritást vállalnunk azon embertársainkkal, akik – nyugodtan mondjuk ki – ellenségeinkké váltak, amikor mindent megtagadtak, ami számunkra fontos, mindent el akarnak venni tőlünk, ami embervoltunkat meghatározza.
Nagyon fel vannak háborodva, amikor hazaárulónak nevezzük őket, amikor ingerülten ostorozzuk őket, miért állnak idegen zsoldba, miért szolgálnak idegen érdekeket. Azt mondják, mi vagyunk a kirekesztők, mi okozunk kárt nekik. De soha ne feledjük, mi mindig nemzeti közösségünk nevében teszünk bármit, míg a haladároknak mindig egyéni sérelmeik vannak. Nekik ne mondja meg senki, mit csináljanak, hogyan éljenek, ne turkáljon senki a méhükben, takarodjon a politika a konyhájukból – így utasítják el a párbeszédet minden lényeges kérdésben, miközben mi épp azt akarjuk megbeszélni, hogyan lehetne rendezni közös dolgainkat, mit kellene másképp csinálni, hogy ledolgozzuk lemaradásainkat, miként lehetne úrrá lenni a fenyegető demográfiai katasztrófán.
A legtragikusabb az, hogy sokan közülük hazafinak képzelik magukat, állítólagos hazafias kötelességből ártanak megtagadott közösségüknek. Így nehéz együttműködni. De létezik egy biztos menekülő útvonal ebből a helyzetből. Csak azt kell tudomásul venni, hogy sokkal könnyebb megválni bolondériájától annak, aki önmagát zsiráfnak képzeli, mint ráerőltetni a környezetére azt, hogy tekintse őt mindenki zsiráfnak. Vagyis nagy szeretettel fogadnak a józan ész védelmezői mindenkit, aki hajlandó visszatérni a normalitás talajára. Várunk mindenkit, aki azt hitte, nem jó ember, hogy kiírja magát a modern világból, ha ellenáll az őrületnek. Ne feledjük, haza és haladás, és mindenki szabadon dönthet, mit tesz e két dologért, ami a józan ész talaján tulajdonképpen egy.
