A kérdés megválaszolásához érdemes visszanyúlni ahhoz a gondolathoz, ami Orbán Viktor tusványosi beszédének is egyik vezérfonala volt. Eszerint a nyugati világ az énség bűvöletében zúz tönkre minden alapértéket, ami naggyá tette. Ezzel szemben a hagyományos emberi értékeket őrzők gondolkodásának középpontjában a mi, a közösség áll, ez határozza meg identitásainkat. A legfontosabb alapközösség ugyanis az önmagát nőnek tartó anya, a férfi apa és a gyerekek alkotta család. Ez edukál és szocializál, hogy minden nehézség ellenére el tudjuk fogadni természetadta nemi identitásunkat, és az ezzel járó szerepeket. A családok pedig összekapcsolódva megalkotják a nemzetet, ez a nagy közösség pedig olyan erős identitással vértez fel bennünket, ami átsegít a legtöbb nehézségen kríziscsapatok és diszkrimináció elleni hivatalok fontoskodása nélkül is. Ha mindez még erős vallási identitással is társul, kiegyensúlyozott, boldog életet élhet bárki a legborzalmasabb körülmények között is. Nem véletlen, hogy a globalista társadalomátalakító szándékok a nemi, nemzeti és vallási identitást igyekeznek szétrombolni minden olyan esetben, amikor elég gyengének és felbonthatónak érzik a hagyományos emberi közösségeket.

Vannak gondolkodók, akik a felvilágosodásig vagy egészen a reneszánszig vezetik vissza ennek a folyamatnak a kezdetét, ami mára megszülte a genderidiótákat és hedonista pogányokká tette az emberiség egy jelentős részét. De bármennyit megyünk vissza az időben, a folyamat minden pontján pusztítás, fájdalom és veszteség övezi a közösségek szétverését a beígért össznépi boldogság helyett, a végén pedig ott áll szimbólumként az Isten képére formált ember helyett egy saját fantáziájába menekült szerencsétlen, akinek se hite, se családja, azt se tudja, fiú-e vagy lány, értelmetlen életét a legvadabb élvetegséggel próbálja elviselhetővé tenni, és már csak abban bízik, hogy szabad. De el kell keserítenünk őket, nem azok. Orbán Viktor ezt is tűpontosan fogalmazta meg Tusnádon: Aki egyedül van, az nem szabad, hanem magányos. A kettő pedig nagyon nem ugyanaz! Sikerült tehát az elmúlt néhány száz évben tökéletesen szembeállítani az Isten, haza, család és a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavait a haladás, a progresszió jegyében.

A józan ész védelmezőinek fel kell olda­niuk ezt a mesterséges szembeállítást. A magyar reformkor nagyszerű pillanataiban Kölcsey Ferenc még úgy fogalmazott, Jelszavaink valának: haza és haladás. Mára az és szócskát kitörölték, a hazát elárulták, a nemzeti gondolkodásúakat maradinak bélyegezték, lenácizták és cserébe a kevert népességen alapuló multikulturális, globalista európai Egyesült Államok hagymázas elképzelését akarják ránk erőltetni. Jó hangosan ki kell mondanunk: Nem! Nem mindegy, merre tart az a nagyra becsült haladás. Ha mindennek a végső pusztulása felé, ami valaha fontos, értékes és emberi volt, akkor azonnal meg kell állítani. Ha a haza felemelkedése, a nemzet egységének erősítése, a családok minél jobb színvonalú boldogulása felé, akkor pedig gyorsítani kell.

Ugyanez a helyzet az egyenlőséggel.

Joggal merül föl a kérdés, lehet-e, kell-e szolidaritást vállalnunk azon embertár­sainkkal, akik – nyugodtan mondjuk ki – ellenségeinkké váltak, amikor mindent megtagadtak, ami számunkra fontos, mindent el akarnak venni tőlünk, ami embervoltunkat meghatározza.

A legtragikusabb az, hogy sokan közülük hazafinak képzelik magukat, állítólagos hazafias kötelességből ártanak megtagadott közösségüknek. Így nehéz együttműködni. De létezik egy biztos menekülő útvonal ebből a helyzetből. Csak azt kell tudomásul venni, hogy sokkal könnyebb megválni bolondériájától annak, aki önmagát zsiráfnak képzeli, mint ráerőltetni a környezetére azt, hogy tekintse őt mindenki zsiráfnak. Vagyis nagy szeretettel fogadnak a józan ész védelmezői mindenkit, aki hajlandó visszatérni a normalitás talajára. Várunk mindenkit, aki azt hitte, nem jó ember, hogy kiírja magát a modern világból, ha ellenáll az őrületnek. Ne feledjük, haza és haladás, és mindenki szabadon dönthet, mit tesz e két dologért, ami a józan ész talaján tulajdonképpen egy.

Borítókép: Részlet a budapesti Pride felvonulás idejéből (Fotó: Teknős Miklós)