Amióta tavaly február 24-én kitört az orosz–ukrán fegyveres konfliktus, nincs nap, hogy a különböző televízió- és rádióműsorokban, híradókban ne hallanánk és az újságokban ne olvasnánk a háború borzalmairól. Bárhol bármiről próbálunk tájékozódni, rendre szembejön velünk, hogy éppen hol voltak a fronton összecsapások, hányan sérültek meg és vesztek oda, illetve hol pusztítottak a tüzérségi lövedékek, rakéták. Ugyanígy rendre mindenütt közlik azt is, hogy éppen hány ezer ukrajnai menekült érkezett Magyarországra.
Ezeket hallva, olvasva sokan talán megpróbálják elképzelni, hogy mi folyhat Kelet-Ukrajnában, de úgy hiszem, a poklok pokla egy békés világban szocializálódott és ott élő ember számára elképzelhetetlen. Talán fel sem fogjuk, ez utóbbi, a béke mekkora kincs. Lehet az ukrajnai helyzettel kapcsolatban videókat, képeket nézegetni – bár én semmiképpen nem ajánlom –, de hogy mi történik a Donbászban vagy a zaporozsjei területen, az gyakorlatilag felfoghatatlan. Szerencsére. Akiknek viszont olyan szerencsétlen sors jutott osztályrészül, hogy háború sújtotta térségben élnek, éltek, a lelkükben egészen biztosan kitörölhetetlen nyomot hagytak a borzalmak.
Az Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Cserkészszövetség főként olyan gyermekeknek szervez nyári táborokat Magyarországon, akiknek családja a háborús pusztítások miatt menekült el. Az egyik élménynapra a Magyar Nemzet is ellátogatott. Ott a szervezők elmondták, hogy a táborok egy-egy turnusban hétfőtől csütörtökig tartanak. A zárónap a péntek, amikor piknikjelleggel működnek, és ilyenkor nemcsak a tábor lakóit várják, hanem más ukrajnai menekült gyermekeket is.
A fiatalok jellemzően ukránok, így tolmácsok is mindig jelen vannak. Nemcsak fordítókra van azonban szükség, hiszen a gyermekek egy része háború sújtotta területekről érkezett, és elképesztő traumákon ment keresztül. Így folyamatosan figyelik őket, és mindent úgy szerveznek, hogy semmiképp ne jussanak eszükbe az otthoni borzalmak. Ha pedig szükséges, a megfelelő szakemberek rendelkezésre állnak. A cél leginkább az, hogy az orosz–ukrán konfliktus elől Magyarországra menekült gyermekeknek lehetőséget adjanak arra, hogy új közösségeket építsenek, az élménypedagógiával pedig segítsenek feldolgozni az átélt traumákat.
Az élménynapokon a hangsúly a közös foglalkozásokon, a játékon és a sporton van, ezek segítségével igyekeznek elérni, hogy a gyermekek felejtsenek vagy legalább a programok idejére ne foglalkozzanak azokkal a borzalmakkal, nehézségekkel, amiket Ukrajnában családjuk hátrahagyott.
S láss csodát, azok a gyermekek, akik néhány hónapja, de maximum másfél éve hihetetlen borzalmakat, akár bombázásokat, fegyveres harcokat éltek át, rosszabb esetben valamely szerettük sérült meg, esetleg az édesapjuk ma is a fronton karcol, az alkotásnak, a játéknak vagy a sportnak köszönhetően képesek kikapcsolni. Amikor a fiúk fociztak az udvaron, a labdarúgás „elrabolta” őket, a játék idejére mindenképpen. Harcoltak a pályán, gólra törően játszottak, nyerni is akartak, de ami a legfontosabb, élvezni tudták a focit. Többen hangosan egymást biztatták, és közben néha még nevettek is. A tábor élménynapján ismét igazolódott, hogy a sport, a játék tényleg csodákra képes. A közös programok valamilyen megmagyarázhatatlan mágikus erővel magával ragadják a résztvevőket – úgy a fiatalokat, mint az időseket –, és nemcsak a testet tartják karban, de a lelket is ápolják. S közben képesek közösségeket építeni vagy a meglevőket erősíteni.
Nem véletlen, hogy az egyik élménynapon részt vevő fiatal lány, a családjával Szumiból elmenekült Násztya is éppen azt emelte ki, hogy a táborokban nagyon szereti a változatos programokat, az ott levő embereket, és jólesik neki, hogy közösséghez tartozhat. A lány azt is elmondta, hogy igyekszik hazánkban beilleszkedni, magyar iskolába jár, a számára nehéz nyelvünket is tanulja.
S itt érdemes megjegyezni, hogy bár az ukrán vezetés rendre a megküldött fegyverek és a dollárkötegek mennyiségében méri a segítséget, az Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Cserkészszövetség táborai valódi segítséget jelentenek. Akkor is, ha ezeket a szívből jövő támogatásokat Kijevben nem vagy csak nagyon halkan ismerik el. Abban biztos vagyok, hogy Násztya és háromszáz társa hálás a Magyarországon kapott segítségért, és családjaikon, ismerőseiken keresztül sokakhoz elér a szeretet üzenete.
Aki ugyanis az élet pártján áll, aligha fegyvereket küld a másiknak, hanem azon dolgozik, hogy a fennálló fegyveres konfliktusokat minél hamarabb befejezzék. Közben pedig azokat karolja fel, akiknek erre e legnagyobb szükségük van: a menekülteket, legfőképpen a gyermekeket. S bár a velük való játékok, foglalkozások nem oldanak meg minden problémát, de háborúk idején tudjuk igazán: minden kis csodára szükség van.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Roman Chop)
