Orbán Viktor Tusványoson, majd a hétvégi tihanyi Tranziton is lelkifröccsöt adott az összmagyarságnak. A miniszterelnöknek, aki megnyilvánulásaival 35 éve minduntalan megerősíti, hogy nemcsak kiváló stratéga, de méltó az antikommunista-nemzeti oldal szellemi vezetői posztjára is, nyilvánvalóan minden oka megvan a markáns beszédre.
A politikai fesztivál Balaton-parti sátraiból tekintve, de az épp elmúló egész gyönyörű nyáron – minden gazdasági nehézség ellenére – még a boldog békeidőkben érezhettük magunkat. Mégsem feledhetjük el: viharfelhők gomolyognak fölöttünk, és amiért annyit dolgoztunk, az egy csapásra összedőlhet. Magyarországot újra kiforgathatják és kisemmizhetik az ellenünk fenekedő erők, így bátornak és egységesnek kell maradnunk! Nem engedhetjük meg a luxust, hogy kicsússzon kezünkből a kezdeményezés. Úgy is fogalmazhatnánk:
lejárt a konjunktúrák idején gombamód szaporodó himi-humi emberek, a mindenhova odacsapódó egyfelől-másfelől figurák kora. Most ismét végvári vitézekre van szükség, a társadalom minden rétegében, akik minden körülmény között kitartanak eszményeik és küldetésük mellett.
Hadd másoljam ide Orbán Viktor a Tranziton kifejtett gondolatmenetének egyik részletét. A kormányfő Bohár Dániel kérdésére, miszerint a politikai fesztiválon ott ülő többezernyi fiatal „mit tehet ebben a harcban, mit tehetünk mi a hazánkért?”, így felelt:
Hogy magyarok vagyunk, ez nem egy véletlen, hanem egy feladat. Sőt, én azt mondanám, hogy egy küldetés. Valószínűleg a világ egyik legszebb küldetése. Mert végül is arról beszélünk, hogy van egy olyan kultúra, aminek az alapja egy olyan nyelv, amit azokon kívül, akik magyarnak születtek, mások nem értenek. Nem is tudják fönntartani. Tőlük aztán ez el is tűnhet. Egyetlen esetben nem tűnik el az, amibe születtünk, a magyar nyelv, a magyar kultúra és vele a legalább ezeregyszáz éves magyar államiság története, valamint az a lehetőség, hogy magyarrá váljanak a gyermekeink előrefele, sok ezer évre, remélhetőleg, ez egyetlen esetben nem tűnik el, hogyha mi fönntartjuk. Nem fönntartódik, mert csak tíz-egynéhány milliónyian vagyunk. Egy angolszász gondolhatja, hogy ő majd fönntartódik, neki nincs ilyen küldetése. Egy németnek nincs ilyen küldetése. Mert német mindig lesz, annyian vannak! Na, de a magyarral nem ez a helyzet. Tehát ezt fönn kell tartani. Ahhoz, hogy magyar nyelv legyen, Kosztolányit, Babitsot, Arany Jánost legyen, aki olvassa, és ami oda le van írva, az segítsen az embereknek megtalálni az életükben a megfelelő ösvényt, ahhoz magyarnak kell lenni. És ráadásul van egy terület […] olyan, mint a szív: néha összehúzódik, néha kitágul […] most ezt a kérdést talán tegyük félre: éppen összehúzódzkodó állapotban vagyunk, tehát van egy Kárpát-medencei terület, amit mi művelünk. Ezeregyszáz éve mi műveljük, szó szerint, mi rendeztük be. És ahogy az embernek a saját földjével vagy a kertjével szemben kötelessége van, még akkor is, ha nem vette, hanem örökölte, mondjuk a szüleitől, van egy kötelessége, azt csinálni kell. Értjük ezt vagy nem értjük? Ez egy feladat az életünkben, ez hozzáad az életünkhöz, ez megemeli az életünknek a súlyát! Vagy csak egy rossz kötelezettség, amit le akarunk magunkról rúgni, hagyjanak már békén ezzel a sok marhasággal, de akkor menjünk a liberálisokhoz, ott ez van! Tehát ezt kell eldönteni először! Minél inkább olyan emberek születnek és nőnek föl Magyarországon, akik azt gondolják, hogy magyarnak lenni egy: jó; kettő: fantasztikus; három: kivételes; négy: kötelesség adódik belőle, (minél inkább úgy látják – a szerk.) ezt a kötelességet jó teljesíteni, jó szolgálni a hazát, akkor sokan leszünk! És nem tizenegy évig áll csak a cövek, hanem még tovább is.
A Kárpát-medencében szívként létező, összehúzódó, majd újra dobbanó és szétterülő magyarság gyönyörű hasonlatától megborsódzik az ember háta. Ám Orbán Viktor nem kertel: ez a szív nemcsak összehúzódhat, de örökre meg is állhat, ha nem ismerjük fel létezésünk fantasztikus és kivételes voltát és nem fogjuk fel a vele járó kötelességünket.
