Szubjektivitás és önazonosság

Hagyjuk is a művészetet egy pillanatra: itt azt látjuk, hogy az embert hidegen hagyja a valóság, nem akarunk vele szembesülni, próbáljuk a saját képünkre hamisítani, hogy mi jól jöjjünk ki a helyzetből. A saját lelki komfortunk a legfontosabb, ilyen a természetünk, és ha ez összekülönbözik a valósággal, akkor az utóbbi veszít – látszólag persze, valójában mi veszünk el. Ezt csinálja velünk az egónk, és igazán nagy lélek és nyitottság kell hozzá, hogy az ember le tudja venni néha ezt a torzító szemüveget. A valóság és az azt felismerő józan ész mellett – habár nem vesszük észre – irányítanak még minket az agyi programjaink, a szégyen, a neveltetésünk, előítéleteink, az érdekeink és az érzelmeink is.

Mindezeket a Fotográfia többszörösen is aláhúzza. A történet a végére szinte krimivé változik, de a fő téma valójában marad ugyanaz. Az alkotók a forgatás közben bukkantak rá egy sokkoló rémtörténetre, amit a film is megörökít: egy asszony arról beszél, hogy férje volt felesége megölte két tinédzser lányukat, és aztán magával is megpróbált végezni, de túlélte. Fotókat is látunk a gyerekgyilkosról, és persze sosem mondanánk meg erről a nőről, hogy ilyesmire képes: lám, a művészet nem tudta megmutatni a valóságot, a legocsmányabb oldalát biztosan nem. A hallássérült férjnek hiába szerelik meg gyorsan a hallókészülékét, nem igazán hajlandó beszélni a tragédiáról – nemcsak a művészet, de a technológia és a tudomány sem írja felül az emberi természetet.

Ahány ember, annyi ítélkezés

A retusőr és a fényképész aztán felkeresik magát a gyilkost is, aki tökéletesen átlagos parasztasszonyként éldegél azóta is, szemtől szembe sem mondaná meg róla senki, hogy megölte a lányait. Tőle egy gyökeresen más, természetesen számára komfortos történetet hallunk arról, hogy a férje hibája volt az, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, és magával akarta vinni a lányait is. Ez visszatérő fordulat a filmben: a fotós és a retusőr korábban megkeresték azt a férfit, akit bíróság tiltott el az apjától, mert verte a családfőt, és itt is megtudtuk, hogy a ház ura igazi zsarnok volt, és megérdemelte, amit kapott.

A legteljesebben talán csak a valóságábrázolás határaira világíthat rá, mint teszi azt jelen film is. Amit tanulhatunk a Zolnay alkotásából: nem érdemes félni a valóságtól, sem harcolni vele, hiszen csak veszíthetünk. Ami pedig a film aktualitását illeti: ma az emberiség 45 milliárd kamerával torzítja a valóságot, és ezek a spontánnak tűnő, de mindig manipulált képek és felvételek vesznek minket körül, ha csak bekapcsoljuk a tévét és a számítógépünket vagy elővesszük az okostelefonunkat. És amivel etetnek, azt fogod kívánni, így végképp a fantázia birodalmában ragadhatunk.

A szerző a Lugas vezető szerkesztője

Borítókép: Iglódi István és Zala Márk a filmben (Forrás: NFI)