A szélsőbaloldali Antifa nyomására a felső-ausztriai Wels város vezetői megvizsgálták a közigazgatási területén található utcaneveket, és szakértők bevonásával listát készítettek azokról a névadókról, amelyek elsősorban a nemzetiszocialista rendszerrel való kapcsolatuk miatt történelmileg terheltnek számítanak. Öt szempont képezte a vizsgálat alapját: antiszemitizmus és rasszizmus, na­cionalizmus, kapcsolat a nemzetiszocialista és más totalitárius rezsimekkel, antidemokratikus cselekedetek (mint például a feminizmus tagadása), valamint a ma hatályos büntetőjogba ütköző súlyos tettek elkövetése. Mint látható, a kritériumrendszer legalább egy része meglehetősen gumiszabály-jellegűre sikeredett, így a Welsben lezajlott vizsgálatot nyugodtan nevezhetjük boszorkányüldözésnek vagy inkvizíciónak.

Az intézkedés már csak azért is érdekes, mert 1945 után Ausztria-szerte eltörölték a nemzetiszocialista rendszerhez vagy a német nacionalizmushoz köthető elnevezéseket. Emiatt nyugati szomszédunknál – ellentétben például hazánkkal és számos volt szocialista országgal – eddig sem nagyon lehetett önkényuralmi elnevezésekre akadni a térképeken vagy éppen az útjelző táblákon, így a mostani procedúra nem is igazán a náci diktatúra kiszolgálóiról és intézményeiről szól, hanem sokkal inkább értékelhető a neomarxista kultúrharc hadműveleteként.

Az utcanévtábla-vita egyébként huszonöt éve borzolja Wels közéletét, és Ausztriában egyáltalán nem számít elszigetelt esetnek. 2013-ban a vörös Bécs, 2017-ben a szintén balos Graz, majd 2021-ben Salzburg és egy évre rá Linz vezetését foglalkoztatta hasonló kérdés. Welsben az ügy természetének különös tónust ad, hogy az utcanévdilemma megoldására a város polgármestere vállalkozott, aki a szélsőjobboldalinak bélyegzett FPÖ-ben politizál, és bírálói számos alkalommal illették fasizmus vádjával. Az átnevezéseket osztrák híradások szerint a helyben igen aktívnak látszó Antifa kezdeményezte, amely, mint tudjuk, nem csak demokratikus eszközökkel szokta képviselni szélsőséges nézeteit. Mentő körülmény mindenesetre, hogy a vizsgálóbizottság tagjai árgus szemeikkel nemcsak jobbra, hanem egy kicsit balra is tekintgettek.

A kiterjesztő értelmezés gyakorlatának igen tág kereteket adó kritériumrendszer tükrében szinte önmérsékletre vall, hogy a górcső alá vett 304 közterület közül „mindössze” húsz utca nevét találták problematikusnak. Azon már talán meg sem lepődünk, hogy 

 Az önkormányzat honlapján közzétett jelentés részletesen taglalja az operettek szerzőjeként ismert komponista életútját, természetesen elhallgatva Lehár magyar mivoltát. Már a szülővárosát, Komáromot is mai szlovák nevén tünteti fel, és az egyébként magyar anyanyelvű zeneszerző gyökereiről mindössze csak annyit ismer el, hogy „jól tudott magyarul”, amit azzal magyaráz, hogy ez volt az anyja leggyakrabban használt (!) nyelve (aki különben nem is tudott németül). Pedig az apai ágon morvaországi származású Lehár nemzeti hovatartozását ille­tően világosan útba igazít az a tény, hogy 1919-ben, a Monarchia szétesése után a Bécsben élő komponista a magyar állampolgárságot választotta az osztrák helyett.

Vajon milyen sötét bűnöket követett el a nemzetiszocialista időszakban Lehár – akinek zsidó felesége és számos zsidó barátja volt, és maga a művészetnek szentelte életét –, hogy most a róla elnevezett utca átnevezése komolyan felmerülhetett? 

 Hitler rajongása miatt ráadásul felesége is árjapapírokban részesült, sőt – ezt kritikusai is elismerik – szabadon alkothatott, hajlott kora ­miatt még propagandamunkára sem kényszerült, ám most ezt is mind a hátrányára írják. Az utókor furcsa morális elvárása ekképp fogalmazódik meg az irományban: az idős és betegeskedő művésznek igenis el kellett volna menekülnie a nemzetiszocializmus elől – a teljes létbizonytalanságba, hiszen Amerikában nem volt közönsége az operettnek. De lehetett volna hős is, aki vállalja az ellenállást. Mivel nem lett, így ő nem volt se több, se kevesebb, mint amiért utcákat neveztek el róla: zeneszerző.

1948-ban bekövetkezett halála – tehát jóval a nemzetiszocialista diktatúra bukása és a náci bűnök megbánása – után Ausztria-szerte számos közterületet neveztek el róla (a welsit 1965-ben), ezzel is kifejezve azt, hogy a magyar zeneszerzőt odaát osztráknak tekintik, amit aztán az egész Nyugat tudomásul vett. Egészen szánalmas, hogy most, miután Liszt Ferenchez hasonlóan őt is ellopták a magyaroktól, már dobnák is egész életművét a történeti szemetesbe, hiszen változnak az idők. Ezt nevezik sógortempónak.

Az osztrák sajtó egyébként nem Lehárra kapta fel a fejét, hanem az igazi meglepetés Dwight D. Eisenhower pellengérre állítása. Az egykori amerikai elnök a Franco-kormány legitimálása és harcos antikommunista politikája miatt akadt fenn a rostán, így most az ő utcája is kérdésessé vált Welsben.

 A dilemma – akárcsak a Lehár strasse sorsa – az ősszel fog eldőlni: a képviselők döntésére van bízva, hogy át kell-e nevezni a kifogásolt utcákat vagy elegendő lesz egy-egy felvilágosító-elhomályosító kiegészítő táblácskát felszerelni a névadók viselt dolgairól (a polgármester egyébként az utóbbit támogatná).

Függetlenül az ügy végkifejletétől, a távoli Amerikából ismert cancel culture, vagyis az eltörléskultúra – a kultúra eltörlése – a Lajta túloldalán már nemcsak felütötte a fejét, hanem egyenesen a hétköznapok részévé vált.

 A welsi ügy hézagmentesen illeszkedik abba a tünetsorozatba, amelyet a szobordöntések, a keresztény szimbólumok eltávolítása, régen elhalálozott orosz klasszikus zeneszerzők betiltása vagy a sportolók nemzeti alapon való megbélyegzése fémjelez. Félelmetes tanújelei annak, ahogy Európa napról napra kivetkőzik önnön civilizáció­jából, és ismét eljut oda, hogy ami nem felel meg a morális-­ideológiai standardoknak, az megszüntetendő, eltörlendő, elpusztítandó. Nem kezd ez egy kicsit hasonlítani arra a bizonyos totalitárius rendszerre?

A szerző jogász, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora

Borítókép: Lehár Ferenc zeneszerző (Fotó: Fortepan)