Nekünk erről eszünkbe juthat a lengyel–magyar barátság, amelyet újabban egyre jobban kikezd a háborúval kapcsolatos eltérő álláspontunk. Eszünkbe juthat, hogy 1939 őszén a Magyar Királyság a lengyel katonai és polgári menekültek befogadása mellett döntött. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és a magyar kormány a hírhedt, Lengyelország sorsát eldöntő Molotov−Ribbentrop-paktum megkötése után hozta meg döntését, dacolva a náci Németország elvárásaival.
1939. szeptember 1-jén a Wehrmacht, szeptember 17-én pedig a Vörös Hadsereg megtámadta, majd lerohanta Lengyelország nyugati, illetve keleti felét.
A nácik és a kommunisták aljas összefogása összeroppantotta a lengyel honvédelmet, és a két tűz közé került lengyelek számára még a menekülés kilátásai sem látszottak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök kormánya ekkor bejelentette Magyarország semlegességét, majd szeptember 18-án megnyitotta a lengyel menekülők előtt a határt. A befogadottak száma elérhette a nyolcvanezret.
Közülük sokan távoztak nyugatra, de hazánk a lengyel katonáknak és civileknek egészen 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig biztonságos menedéket nyújtott.
Lengyelország ma ugyanígy dacolhatna Zelenszkij elnöknek és nyugati támogatóinak telhetetlen igényeivel, miként a magyarok dacoltak a Német Birodalommal 1939-ben. Megtehetné, ha számítana neki annyit az ukrán–lengyel barátság, mint amennyit akkor nekünk számított a lengyelek iránt érzett régi barátságunk.
Szerencsére az unión belül akadnak biztató jelek is.
Ausztria bejelentette, hogy nem ad vissza ukrán menekülteket, s hasonló szellemben nyilatkozott Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is: hazánk nem ad ki Ukrajnának egyetlen ukrajnai menekültet sem, akár katonaköteles korú az illető, akár nem.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!